─ A Liliomfi könnyed, szórakoztató formában mesél az élet nagyon is komoly dolgairól, úgymint útkeresés, generációs ellentétek, szerelemféltés, barátság szülői aggódás. Miről ad látképet még? – kérdeztük Sirkó Lászlót.
─ Ahhoz képest, amit Szigligeti Ede 170 éve megírt az eredeti vígjátékában, jócskán kitárul a horizont a Mohácsi-testvérek átiratában. (A végeredmény Kocsis Pál munkája.) A fiatal, pályakezdő vándorszínészek sorsa azonban itt is mostoha. Igencsak göröngyös úton jutnak el az első magyar kőszínház gondolatáig. Szigligeti Ede jól ismerte a vele kortárs színházi világot, hiszen nemcsak drámaíró, de színházi rendező is volt. Így aztán millió rétege van a Liliomfijának, benne a színészi lét minden nyűgjével és szépségével. Az általunk játszott változat ennél is komplikáltabb: egymásra szövődnek benne a mai életből beköszönő félsorok, életérzések, humorfoszlányok. Mindez oly mértékben, hogy a színdarabon belüli kis színdarabban, még további színdarab kerekedik, amikor a kocsmába toppanó színész-csapat, széles jókedvében, elkezd előbb önmagának szerepelni, aztán a fogadó népének. Utóbbi színjátéknak komoly tétje is van: Gyuri és Erzsike boldogsága. Majd pedig Schwratz-ra Schwartz kerül, hiszen, aki csak teheti, mindenki belebújik az ifjú szállodaörökös szerepébe, csakhogy megutáltassák a fogadóssal, aki Gyuri elől neki adná egyetlen leányát. Aki jól fülel – ráadásként – megannyi Petőfi- és Arany-idézettel összecsengő mondatot is kihall a szövegből. Az irodalomkedvelők számos rejtett szösszenetet, apró poént felfedezhetnek a pergő ritmusú előadásban.

─ A Liliomfi színház a színházban, tele figuraváltásokkal. Így lesz a tudós Szilvaiból konspiráló Szilvia. Rutin vagy színpadi jelenlét kérdése, hogy pillanatok alatt sikerüljön egyik figuráról a másikra váltani és vissza?
─ Mindkettő. Mint a festészetben, itt is minden az arányokon múlik. Más műfajú darabban mélyebbre megyünk egy-egy szerep megformálásában. Itt viszont tudni kell határokat, különbséget téve a vastag és leheletvékony ecsetvonások között. A fő téma: összehozni a fiatalokat, ez mozgatja Szilvait és Szilviát is. Hogy milyen eszközökkel teszik ezt, az adja a helyzetek humorát. Igaz, hogy a piros ruhában, kalapban belibbenő Szilviának szakálla és bajusza van, ám ez az előadásban senkit nem zavar. Ő is csak egy vendég a fogadóban. A történéseknek pedig olyan ritmusa és tempója van, hogy itt nincs idő apróságokon merengeni. A huzat viszi a figurát magával, legfeljebb egyet-egyet leng a szoknyája.

─ Liliomfi és vándorszínész barátai folyton újraírják a saját játékszabályaikat, amiket időnként maguk is nehezen követnek. Ezzel együtt szüntelenül játsszanak, és nem ragadnak le ott, ahol valami nem sikerült, ami nem jött össze. Mit lenne érdemes eltanulni tőlük?
─ A víg kedélyüket és az életigenlésüket mindenképp. Keveset mosolygunk, egyre szomorúbb világot élünk, az utcán csupa lógófejű emberrel találkozunk. Ezért is jól esik, a színpadon játszva, hallani a nézőtérről a felkacagásokat, amikor valaki valamire ráismer. Mert a nevetésben ott van a közönség véleménye, ott a kérdése, a válasza mindarra, amit a színpadon tapasztal.

─ Jövő ősszel beállsz a hetvenkedők sorába. Milyen hordalékokat kapsz mostanság az élet folyóján?
─ Például a most játszott színdarabot és benne ezt a szerepet. Köszönöm. Ennyi fiatalemberrel együtt dolgozni számomra kimondottan öröm. A darabot Kocsis Pál rendezte, és a próbákon tanította a fiatalokat, közben pedig rengeteget adott nekik. Időigényes. Ezzel együtt egy pillanatát sem untam a próbafolyamatnak. A rendező látásmódja, felkészültsége önmagáért beszélt, magam is felkaptam a fejem, amikor egy s másra rávilágított.

─ Mit kínál az idei színházi évad a számodra?
─ Öt színdarabot, öt szerepet, remek feladatokat. A Liliomfival kezdtem, de már próbálom a Ballada a 301-es parcella bolondjáról című Schwajda-darabot. Az író szerepében, egy hosszabb monológban elmondom a 301-es parcella történetét, és a hozzá kapcsolódó gondolatait. Benne vagyok a szilveszteri darabban (Illatszertár), majd az évad második felében az Amerikai Elektrában, és végül a Száll a kakukk fészkére című darabban az orvost játszom.

─ Mi az, ami fitten tart, és készen a folyamatos alkotásra?
─ A családom szeretete, a kertem. Sokat jótékonykodom, sok emberi sors kerül elém, ez is alarmíroz. Az agyam frissen tartására sokat olvasok, írogatok, mondhatni lefirkálom mindazt, ami éppen eszembe jut, esetleg célzottan. Talán nem feleslegesen.
Popovics Zsuzsanna