A felsorolás nem teljes és hamarosan kiderül, kivel - kikkel bővült.  Vendégként most a Magyar Színházban lép fel, próba után az öltözőjében beszélgettünk.

Könyvet látok a kezedben, felolvasásra készülsz?
    –   Zsuffa Tünde A jászol titka című regénye most jelent meg és a szerző arra kért, segítsek neki népszerűsíteni a könyvet. Örömmel teszem, mert a szülőfalum kis templomában játszódik a történet, ráadásul egy vértanú pap szerepel benne, akiről a szüleim sokat meséltek nekem. Keménykezű, nagyszerű plébános volt Somlyai Ambrus, neki köszönhető, hogy például édesanyám megmenekült a háború borzalmaitól, összegyűjtötte a lányokat és asszonyokat és bemenekültek a templomba. Ősin többször átment a front, németek és oroszok váltották egymást, erőszakosak voltak, raboltak. A papot azután a templom mögött, a Séd patakban találták meg vérbe fagyva, sokáig úgy tudtuk, hogy az oroszok ölték meg, de Szabó Csaba történész elmondta Tündének, hogy a nácik lőtték le.

Mióta áll Ősiben a templom?
    –   István király óta, tudjuk, minden tizedik falunak templomot kellett építenie, így ott mindig templom állt, mai formájában pedig 1740-es évek óta, Gyümölcsoltó Boldogasszony tiszteletére szentelték fel. Secco-in és stáció képein tanultam meg a bibliai történeteket.

Hova jártál iskolába?
    –   Ősiben végeztem az általános iskolát, majd Székesfehérváron jártam a Teleki Blanka Gimnáziumba, mert én a fejembe vettem, hogy angol tagozatra akarok menni és akkoriban az csak Fehérváron volt. Aztán amikor nem vettek fel a Főiskolára, az ottani könyvesboltba mentem eladónak. Még mindig ott dolgozik egy kedves kollégám, ha ott vagyok, örömmel meglátogatom. Fehérváron voltam először színházban 14 éves koromban, az osztályommal megnéztük A kőszívű ember fiai-t. Fogalmazást kellett írni és az osztálytársaim mind a Baradlay fiúkról írtak, engem megrázott Baradlayné alakja, ennek a kemény asszonynak a hazaszeretete, magyarságtudata, ahogy szinte szerelmesen szerette a családját, a fiait. Aztán sok évvel később Vándorffy Lacinál eljátszhattam ezt a szerepet és egy balatonfüredi vendégjátékról Baradlayné ruhájából kivetkőzve mentem a Kossuth-díjat átvenni. De hogy Jókainál maradjunk, most emlékév van és én az egyik gyönyörű, filmbeli Baradlay fiú, Mécs Károly helyét vehettem át a Nemzet Művészei között. Mondják, Jókai a legmagyarabb író, ő tanított meg arra, hogy milyen fontos a szép beszéd, a gazdag szókincs. Talán több szót is használt, mint Arany, azt olvastam valahol.

Érdekes, hogy felnőttként újra olvasva milyen meglepetések érik az embert. Milyen más aspektusokat fedezhetünk fel a regényekben.
    –   Az ember gyerekként nem szereti a hosszú leírásokat, olykor nem ért dolgokat, csak a történetre figyel. Aztán amikor a Kőszívű-ben játszottam, a könnyem is kibuggyant a gyönyörűségtől, hogy milyen plasztikusak a leírásai. Felnőtt fejjel egészen másként olvas az ember. Mindig is imádtam a nagy mesélőt, édesapám érettségi ajándékként előfizetett a Jókai sorozatra nekem.

Háromszor jelentkeztél a Főiskolára, mire felvettek, nagyon kitartó és elszánt voltál?
    –   Elszánt, ám gátlásos és szorongó voltam. A Ki mit tud? sokat segített, anélkül soha nem vettek volna fel. Zárkózott kislány voltam, nem tudtam jól kifejezni magam, nem tudtam átadni azt, amit tudok vagy érzek. A Ki mit tud nyitotta fel a szememet, ott Szinetár tanár úr és Major Tamás bíztatott, hogy jelentkezzek a Főiskolára, elmondták, hogy hogyan kell összeállítani a felvételi anyagot: ne vigyek nagy gondolati verseket, arra nincs idő, hogy végig hallgassák a nyolcszáz jelentkezőt. Simon Zsuzsa annyira fel akart venni, hogy még visszahívott, amikor már felolvasták a továbbjutókat, de nem ment, teljesen be voltam feszülve. Aztán Kazimír és Iglódi osztályába kerültem, ő tanította a zenés mesterséget, rendkívül szigorú volt. Kazimír nagyon szeretett minket, minden óra elején megkérdezte, mit kérünk enni, gyümölcsöt hozatott, mondta -, erre biztos nem telik maguknak, - édességet hozott. Az első félévben nem volt túl sikeres a vizsgám, én azt hittem, nagyon jó vagyok, de ő közölte velem – hát, Prutyikám magának meleg levegő jött ki a száján! - de mégis bizalma volt, látott bennem valamit és lassan felszabadított. Nagyon jó közösségbe kerültem, Bubik, Kulka, Lang Györgyi, Balogh Erika, Újvári Zoli, Borbély Sanyi és a többiek remek osztálytársaim voltak és év végére már semmilyen gondom nem volt se az énekkel, se a prózával. A vizsgán a Sárig hasú kígyó című népballadát kellett előadni, ami elég bonyolult, ének is, próza is van benne és egyszer csak hallom, hogy Ádám Ottó bravó-t kiált. Vizsga közben nem szokás minősíteni a diákokat, ettől fogva felszabadultam.

Úgy érezted, hogy számolnak Veled, hogy tehetségesnek tartanak?
    –   Nem volt kérdés, attól kezdve mertem rossz lenni a próbákon, mert mindent ki lehet próbálni, szabad és kell is. Így már negyedik évben főszerepre választott ki Kerényi Imre a Várszínházban, s ott vizsgáztam. Júliával kezdtem s közel 10 évig voltam a Nemzeti Színházban, aztán a Budapesti Kamarában, a Művész Színházban s akkor 1999-ben Iglódi visszahívott a Nemzetiről átnevezett Magyar Színházba. Kicsit hezitáltam, de amikor beléptem a színházba, a portás néni 10 év után szó nélkül leakasztotta az öltözőm kulcsát és átadta, 2013-ig maradtam.

Új inspirációra vágytál vagy elfáradtál?
    –   Ez is, az is. Elindultam, jött Debrecen, Szeged, Szolnok, többször is Fehérvár, Győr. Mindenütt elölről kellett kezdenem, új kollégák, új benyomások.  Amikor belevágtam az országjárásba, a lányom már felnőtt, boldogan utazgattam egy darabig, ám egyik főszerep után másik nagyváros, aztán az ország másik részében is egy főszerep, rettentően elfáradtam. Most már csak vendégként játszom, csak annyit vállalok, amennyit jó kedvvel bírok.

Legutóbb ismét a Magyar Színházban volt bemutatód, A Fedák Sári-ügy.
    –   Olt Tamás írt számomra egy darabot s ezt a győri társulattal játszottuk már s olyan jól sikerült, hogy szerettük volna Budapesten is előadni, ezért megkerestük Nagy Viktor igazgató urat a Magyar Színházban. Jól tettük, mert kiderült, Fedák Sári is az akkor frissen épült Magyar Színházban kezdte pályafutását. Rákosi Szidi színiiskolájába járt, itt voltak a vizsgaelőadásai, itt hangzottak el első mondatai.

Érdekes szinkronicitás, nem az első az életedben, ahogy már utaltál Baradlaynével való „kapcsolatod”-ra emlékezve.
    –   Ha jó úton jár az ember, megkapja a visszaigazolásokat, persze, az is igaz, ha rossz úton jár, a büntetést is...

A jó utakhoz hozzátartozik versmondás, a szavaló versenyeken való zsűrizés, a fiatalokkal való foglalkozás, egyszóval elmerülés a költészet világába?
    –   Mindig szerettem a verseket, bár a Főiskolán nem nagyon mertem verset mondani, tanáraink nem buzdítottak arra, hogy egyedül kiálljunk, pedig azt gondolom, ahhoz, hogy költészetünk éljen, minden színésznek saját repertoárral kellene rendelkezni vagy legalább ismerni a kortárs költőket. Tényleg embert próbáló feladat partner nélkül állni a pódiumon, amikor csak magadra számíthatsz. Nyaranta verstábort szervezünk Ráckevei Annával és Rubold Ödönnel Erdélyben, Csíkcsomortánban, kirándulunk, este táncház van, Varga Zoltán és Lőrincz Beáta vezetésével. Foglalkozunk a fiatalokkal, nem kell, hogy előadóművészek legyenek, megbeszéljük, hogyan elemezzük a költeményeket, hogyan válasszunk verseket különböző alkalmakra vagy szavalóversenyekre. Általában egy gálaműsort is létrehozunk az 500 lelkes színmagyar faluban, csillagtúra szerűen visszatérünk a környékbeli csodálatos tájakon tett kirándulásainkból. Hazai gyerekek, a fehérvári Versünnep döntősei kapják ezt a tábort jutalomból a várostól s minden évben hívjuk melléjük a határon túli szavalóversenyek győzteseit is. Immár tizenötödik éve szervezi a tábort Varga Sándor családja áldozatos munkával, nagy barátságok szövődnek, most már több száz gyerek került ki onnan, színészek, orvosok is vannak közöttük, jónéhányan családostól visszatérnek nyaranta.

Színpadi munkáid mellett hogy jut időd még „színházpedagógiai”  feladatokra is? Egyáltalán, honnan ered kapcsolatod Erdéllyel, az ottani emberekkel?
    –   Nagyon szeretek versszerető gyerekekkel foglalkozni és felüdülés Erdélybe menni. Nekem az erdélyi irodalmat Tamási Áron és Sütő András jelentette. Amikor a Nemzetiben felkínálták az Advent a Hargitán című darabban Réka szerepét, éreztem, többet kell tudnom, el kell mennem Erdélybe. Felvettük a kapcsolatot Sütő Andrással és Funtek Frigyessel, Rubold Ödönnel elutaztunk hozzá. A kertje hátsó részében beszélgettünk, mert a házában mindenütt lehallgató készülékek voltak. Adott egy útvonaltervet, hogy meglátogathassuk a darab forrásvidékét és életre szóló benyomást kaptunk Erdélyről. Ismert, hogy a darabot először betiltották, majd az 1986. január 2-i bemutató és utána kétszáz előadás szinte tüntetéssé változott.

Nem ismerek Hozzád hasonlóan nyitott, kitárulkozó művészt, nincs Benned semmilyen sztár allűr. Nyíltan beszélsz félelmeidről, erős önkritikád van, noha hallatlanul sikeres vagy. Honnan fakad ez a nagyon rokonszenves attitűd?
    –   Engem arra neveltek a családban, hogy a sikertől nem szabad elszállni… A nagyon jó kritikákkal is úgy vagyok, hogy azért legközelebb mindent elölről kell kezdeni s akkor sem esem kétségbe, ha nem jó kritikát kapok, inkább összekapom magam. Vigyázz, maradj a földön, engem erre tanítottak, s hogy nem önmagunkért élünk, ha adunk nem járunk tévúton. Ez nekem így természetes.

Nem derogált Neked a rengeteg főszerep után 30 év elmúltával elmenni Budapestről? Én egyetlen szóval magyaráznám: alázat.
    –   A magam elhatározásából mentem, meg akartam magam próbálni, hogy még bírom-e, hogy kapok-e még új inspirációkat. Többször hívtak tanítani a Színművészetire is, de akkor a pályámat nem tudtam volna folytatni. Nekem nem megy együtt a kettő!

Fedák Sári szerepét is a vidéknek köszönheted. Ismét egy címszerep. Mi a története?
    –   Debrecenben a Régimódi történet próbaszünetében olvastam a Te csak most aludjál, Liliom című könyvet, Fedák Sári emlékiratát. Olt Tamás mellettem ült a büfében és látta mekkora hatással van rám, felajánlotta, hogy ír egy darabot a könyvből. Engem kifejezetten az érdekelt, hogy egy szerencsétlen korban egyetlen világsztárunknak milyen igazságtalan, durva életvéget juttatott a politika. Nagy sikerrel játsszuk az októberi bemutató óta is az előadást.

Gazdag pályád sok-sok elismerést hozott, vagy 33 állami kitüntetést, szakmai -és közönség díjat számoltam össze.
    –   Örülök, hogy ilyen fantasztikus pálya van mögöttem, sohasem kellett otthon ülnöm és várni a telefonra, egyik szerep hozta a másikat, nem kellett igazgatói irodákban ajánlkozni. A kitüntetések, de főleg a szakmai díjak, amiket a pályatársak szavazatai alapján kaptam, igen megtisztelők. Ezek nekem útjelzők, hogy talán jól csinálom, nagyobb felelősségre sarkallnak, egy kicsit mindig tovább vezetnek.

Talán nem indiszkréció, ha eláruljuk, hogy nagymama leszel.
    –   Igen, Virágért kicsit izgulok, mert sikeres fesztivál szervezőként rengeteget dolgozik, de nyilván, én is szeretnék neki sokat segíteni majd.

Sok interjút adtál már, de szeretném, ha a mi beszélgetésünket szívednek kedves verssorokkal zárnád.
    –   Ady Endre: A jóság síró vágya c. versében van két sor, amely, azt hiszem, összesűríti, amit én gondolok a pályám lényegéről :
„…Még álmokat se hazudni
Mégis víg hitet adni másnak…”

Címkép: 
Bernard Shaw: Szent Johanna, rendező: Csiszár Imre – Gyulai Várszínház