Orth Péter már egyetemi évei alatt találkozott Kleist világával, és most újra lehetősége nyílt arra, hogy rácsodálkozzon a rétegzettségére. „Nagyon furcsa idegrendszer kell ahhoz, hogy ezt színészileg meg tudjam fogalmazni. Kleist sok csapdahelyzetet állít azzal, hogy annyi mindent lehetne és kellene egy karakterben eljátszani. Van, hogy egy mondaton belül vált, hogy most megöljem vagy megcsókoljam azt, akit szeretek. Ez színészileg hatalmas feladat, hiszen meg kell mutatni a nézőknek, hogy mi zajlik a karakterben.” 

Kleist szövege ráadásul külön is megdolgoztatja a színművészt: egyszerre kell természetes ritmust találni a gondolatoknak és helyet hagyni a költőiségnek. „Olyan, mintha kimerevedne az idő. Egy egyszerű mondatot négyszer akkora terjedelemben mond el, mint ahogyan azt a hétköznapokban tennénk. Ez szinte operai megfogalmazás. Közben pedig figyelni kell arra, hogy a szöveg ne sérüljön, de mégis természetes lüktetése legyen.”

Emellett ott van a humor is, az a sajátos, szinte groteszk játékosság, amely Kleist világát mégis könnyeddé és emberivé teszi. Péter szerint az igazi kihívás a kettő összehangolása. „Úgy kell hitelesen játszani, hogy a sokszor tragikus jelenetek közepette se veszítsem el a humoromat, ami egy rugalmas, laza és játékos jelenlétet kíván.” 

Ottokár: egy érzékeny lélek a barbár középkor szorításában

A szerep maga is rendkívül izgalmas. Ottokár két család évszázados ellenségeskedésének sodrában él. „A szülők gyűlölködése miatt a lelke kicsit elakadt. A kor pedig, amiben él, vad és barbár: az erő beszél sok esetben a karakterek helyett, itt a férfinak valóban férfinak kell lennie. Az apja egy nagyon erős egyéniség, de Ottokár alkatilag nem olyan, mint amit a kor megkívánna, ő egy érzékenyebb lélek, egy költő.”

Ez a kontraszt állandó konfliktust jelent – és végül a tragédiát is előrevetíti. „Szerelmes lesz, és ettől a szíve-lelke szárnyal. Sokszor a realitást is a háta mögött hagyja. Ha észrevenne bizonyos dolgokat, talán más lenne a végkifejlet.”

„Nagyon felszabadító Kovács D. Danival próbálni”

A Bosszú rendezője, Kovács D. Dániel első alkalommal dolgozott Kecskeméten, de már az olvasópróbán is érezhető volt a lelkesedése Kleist iránt. Péternek sem ismeretlen az a fajta színházi gondolkodás, amellyel a rendező közelített az anyaghoz. „A pimasz, játékos őrület felé tartó gondolkodást ismertem már. Bodó Viktor tanársegédünk volt az egyetemen, rá is jellemző ez a világ. Dani munkássága fiatalos és nagyon mai, és azt érzem közel áll hozzám. Ezt a játékos kikacsintást nagyon szeretem a világában, és rendkívül élvezetes és felszabadító vele dolgozni.” 

Kecskemét közönsége nyitott a jó darabokra

Kleist darabjának bemutatása nem kockázat nélküli vállalkozás. Péter mégis úgy érzi, a közönség nyitott, ha jó előadást kap. „Az emberek sokszor fáradtan ülnek be a színházba egy nehéz nap után, de ha elég jó produktum született a próbafolyamat során, akkor egy nehezebb anyag is fogyasztható. Azt gondolom, hogy egy jó előadásra, jó eséllyel nyitottak lesznek a nézők.”

Fontosnak tartja azt is, hogy a színház egy kicsit meg is dolgoztassa a közönséget. „Nem baj, ha kicsit aktiváljuk a néző agyát is. Ne csak hátradőlve kelljen várnia az élményt, hanem legyen lehetősége egy kis plusz figyelemre a gondolatok irányába. A színház jó, ha egy szépen becsomagolt ajándék a nézőknek, azonban néha hagyni kell, hogy az emberek csomagolják ki.”

„A jó arányokat kell megtalálni”

Kleist világa egyszerre nehéz és gyönyörű. Orth Péter számára pedig éppen ez a szépsége. „Beletalálni az arany középútba, ez a legfontosabb. Hogy legyen fogyasztható, de maradjon benne az a bizonyos többlet, amiért érdemes küzdeni mind a színésznek, mind a nézőnek.”

Talán éppen ez a Bosszú tétje is, hogy a mély, sűrű, abszurd és költői Kleist-élmény úgy érkezzen meg a nézőkhöz, hogy közben ők is érzik, kaptak valami érdekeset, valami rendkívülit.