Meglehetősen változatos és fordulatokkal teli pályafutás az Öné, de hogy kezdődött?
    –   Olyan szabályosan, hogy annál már nem is lehetett volna szabályosabb. Érettségi előtt beadtam a felvételi kérelmemet a Főiskolára. Abban az esztendőben csak egyetlen színész osztály indult Várkonyi Zoltán vezetésével, és másfélezer jelentkező közül tízegynéhányat vettek fel. És mégis, én valahogy már az első rosta után megsejtettem, hogy engem ide felvesznek. Így is lett. Osztálytársaim között volt Iglódi István, Tahi Tóth László és hasonló kiválóságok, nagyon szerettem őket. A teljesítményem rapszodikus volt, és Várkonyi a második év végén azt mondta, hogy nekem alapvető alkati problémáim vannak: van egy fiús, karakteres külsőm és egy intellektuális belső alkatom. Én akkor úgy néztem ki, mint egy tizenhat éves gyerek, nem voltam olyan optimális színész alkat, mint például Huszti Péter osztálytársam, a maga csodás tulajdonságaival. Várkonyi úgy ítélte, hogy nem lesz egyszerű a pályám, sokkal komplikáltabb út vár rám, mint a többiekre. Így átjelentkezhettem az ELTE Bölcsészkarára, ott folytattam magyar-népművelés szakon. Ugyanakkor lehetőséget kaptam a debreceni Csokonai Színháztól, hogy színészként és segédrendezőként foglalkoztatnak. Átiratkoztam a debreceni egyetemre, és dolgoztam a színházban, szerepeket kaptam, és tanultam a mesterség egészét, mint segédrendező. Javarészt Ruszt József asszisztense voltam, aki rendkívüli képességű, igazi mester volt már akkoriban is. Sokat beszélgettünk a munka során, és ő szakadatlanul befolyásolta az érdeklődésemet. És váltig mondogatta nekem, hogy a nagy dolgok nem itt történnek, ebben a kőszínházban. A nagy revelációk az Egyetemi Színpadon történnek, Budapesten.

Ez milyen hatással volt Önre?
    –   Mikor befejeztem a harmadévet Debrecenben, visszairatkoztam az ELTE Bölcsészettudományi Karára, és ott várt engem az Egyetemi Színpad. Kiléptem abból a jól ismert tevékenységből, ami általában a színházakban zajlik, és kezdtem elkötelezni magam a színházi kísérletek irányába.
Ruszt és az Umiversitas Együttes színházújító felfedezései akkor már nem jártak gyerekcipőben, kiváló előadásaikkal kijutottak nemzetközi fesztiválokra, ahonnan információkat, tapasztalatokat, indítékokat hoztak vissza magukkal.
A magyar színházi élet teljesen elszigetelt volt. A világszínház hatásai nem jutottak el ide. Az új irányzatokról a hazai alkotók többségének fogalma sem lehetett. Pedig a színházművészet területén a hatvanas évek végén és a hetvenes években robbanásszerű változás zajlott. Mindezt mi megéreztük és megismertük.

Teljesen más irányba fordult a műhelymunka?
    –   Jerzy Grotowski tapasztalatai és gyakorlatai alapján elkezdtünk valami sajátosat és újat, és az experimentális munkához másfajta szövegekre volt szükség, mint amit a konvencionális színház használ. Jó, hogy tiszteljük Molnár Ferencet – mondta Ruszt -, de nekünk meg kell írnunk a mi saját színpadi szövegeinket, amelyeket egy új játékmód megkövetel. Ekkor kezdtem el szerzőként dolgozni az én addigi mesterem mellett. Ez revelatív időszak volt, melynek során három színdarab született. A tizennyolcadik századi csíksomlyói hagyomány alapján készült Passió magyar versekben, a Kőműves Kelemen balladát feldolgozó szertartásjáték, A befalazott asszony és egy szójátékokkal teletűzdelt bohózat, az Arisztophanész madarai. Ez utóbbival a groteszk és az abszurd irányába tettünk lépéseket.

Ez mind novum volt a magyar színházi életben, gondolom, nem maradt következmények nélkül?
    –   Nem akadályozták a külföldi szerepléseinket, hiszen az Egyetemi Színpad nemzetközi szinten is elismert műhellyé vált, de lassanként felmérték, hogy amit csinálunk, az a pártállam számára nem kívánatos. Ott volt például az Arisztophanész madarai, amely egy ókori komédia ötlete nyomán a magyarországi bolsevizmus rémtörténetét tárta fel egy bohócjáték keretében. Arisztophanész ürügyén beszélni a jelenről, ez olyan magas labda volt, amit leütöttünk. Egyetlen rajtakapható mondata sem volt, viszont a közönség mindent értett. Ezt a valóban példátlanul felforgató előadást csaknem egy évig játszottuk, még Olaszországba is kivittük, míg végre fogást találtak rajta. Az előadást betiltották, szilenciumra tették az Universitast, Ruszt Jóskát és engem eltávolítottak. Érdekes azonban, hogy Ruszt azonnal főrendezői állást kapott Kecskeméten, engem pedig dramaturgnak hívtak Pécsre, Czímer József mellé. Aczél György tehát ezt úgy rendezte, hogy nem megfojtott bennünket, hanem lehetőséget adott a kontrollált munkára. Pécsett olyan házi szerzőkkel dolgoztam, mint Hernádi Gyula, Illyés Gyula és Páskándi Géza. A pécsi színház akkoriban a magyar drámaírás fellegvára volt. És ott volt főrendező Sík Ferenc, aki Ruszt után a másik nagy szövetségesem lett a pályám során.

Sokszínű pályája újabb állomását jelentette, hogy elkezdett rendezni.
    –   Az Universitas Együttes két éves szilenciuma lejárt, újra lehetőséget kaptak, hogy előadásokat hozzanak létre. Engem kértek fel művészeti vezetőnek. Visszatérhettem, és náluk kezdtem meg a rendezői munkát. Aztán rendezői szerződést kaptam Pécsett is. Hirtelen egy másik irányba ragadott a színházi pálya. Felismertem, hogy eredeti előadásokat tudok megalkotni az experimentális, kísérleti tapasztalatok jegyében. Majd Sík Feri felajánlotta, hogy a Gyulai Várszínházban nyaranta egy-egy új bemutatót hozhatok létre az együttesemmel. Elsőként, 1977-ben Kosztolányi Dezső A szörny című bábjátékából készítettünk utcaszínházi előadást, kicsi és túldimenzionált bábukkal, és adtuk elő a szabadban, köztereken. A produkciót meghívták a palermói fesztiválra, és még ugyanabban az évben Európa további három fesztiválján szerepeltünk vele: Lyonban, Bernben és Helsinkiben.

Eközben robbant be egy új műfaj a  magyar színházi életbe. Ez volt az Evita?
    –   Nehezen indult ez a vállalkozás. Felkértek engem a rendezésre, de nem vállalhattam, mert már szerződésem volt a Gyulai Várszínházzal arra a nyárra. Úgy tudom, rendezni kezdte az Evitát Kerényi Imre, aztán Seregi László, és mások is próbálkoztak. Kis idő után mindenki reménytelennek ítélte a dolgot, és faképnél hagyta a társulatot. Akkor hozzám fordultak ismét. Végül nem tudtam ellenállni. Szíven ütött, amikor Miklós Tibi azt mondta, hogy a költségvetés java része már elment, és ha nem lesz előadás, ők börtönbe kerülnek. Két hét volt a bemutatóig, és én nekivágtam. A társulat már koncertszerűen tudta a darabot. Díszlet nem volt. De maradt nekem a gyulai előadásomból több bála nylon fólia, amivel a reflektorokat védtük az esőtől. Kísérleti tapasztalataimból pedig tudtam, hogyan lehet szegény eszközökkel nagyformátumú, látványos hatásokat elérni. A fóliák sokaságával, azok mozgatásával manipuláltuk a teret. Az avantgard és a szórakoztató színház szimbiózisa jött létre. Megszállott, kreatív munka volt. A főpróbán még a technikával hadakoztunk, búgott és recsegett a hangerősítő rendszer. De az előadásokat esténként háromezer ember nézte tíz napon át. Megtörtént a csoda, bekövetkezett egy új műfaj, a rockopera honfoglalása. És megszületett a Rock Színház.
Ugyanebben az évben, 1980-ban eljöttem Pécsről, átszerződtem Győrbe, majd Veszprémbe, mindhárom helyen áldatlan állapotok voltak a színház vezetői közötti személyes konfliktusok miatt. És végül elvállaltam a Rock Színház főrendezői posztját, hiszen voltaképpen én voltam az egyik alapító.
Nyolc évig dolgoztam velük, beleértve a társulatépítést és a műfaj lehetőségeinek további kutatását. Az Evita stábjával sokat turnéztunk szerte Nyugat-Európában, de a teljes megvalósulást számomra az Universitas Együttessel készült előadásaim jelentették, a Voltaire nyomán készült Zadig, a Koffer című utcaszínházi játék és Picasso darabja, A telibe viszonzott  vágyakozás, melyekkel átütő sikereink voltak nemzetközi fesztiválokon. Emiatt kínálkozott fel a lehetőség, hogy az én alternatív együttesemből létre hozhatok egy hivatásos társulatot, mely formálisan úgy működhet, mint a Rock Színház kísérleti tagozata. Így született a Gropius Stúdió, és én úgy éreztem, hogy amire mindaddig törekedtem, az most megvalósult.
És akkor elkövettem egy meggondolatlanságot. Egészen addig ugyanis, a külföldi szereplések mellett, idehaza csak ötven-hatvan személyes nézőterek előtt játszottunk, szinte rejtőzködve. Én pedig úgy véltem, itt az ideje, hogy csináljunk valami olyat, amivel a legszélesebb nyilvánosság elé lehet lépni. A Rock Színházban barátságba keveredtem Nagy Feróval, aki egy rendkívüli dologgal próbálkozott, a Hamlet rock zenés feldolgozásával, Arany János fordításához ragaszkodva. Már elkészült belőle egy nagylemez, és úgy döntöttünk, hogy a Gropius keretein belül megalkotjuk a teljes rockoperát. A minisztérium ezt nem nézte jó szemmel. A színreviteli munka felénél tartottunk, amikor megvonták az anyagi támogatást. Nyolc hónapig dolgoztunk a darabon, improvizációs munkával gyűjtöttük fel a formai tapasztalatokat, radikális elszántsággal kutatva egy újfajta színpadi nyelvet. Így jött létre egy eredeti stílusú és élesen rendszerkritikus előadás.

A bemutató olyan volt, mint egy robbanás. Akkora sajtó visszhangja lett, hogy nem emlékszem hasonlóra, rögtön az első héten megjelent egy tucatnyi kritika, és jött utána a többi. A pártállami sajtó a földbe döngölte, az úgynevezett szakmának sem volt az ínyére, a hivatalos kultúrpolitika ítélete pedig lesújtó volt. Hiába futott az előadás zsúfolt teltházakkal, a Gropius Stúdiót felszámolták. Ez simán megtörténhetett a rendszerváltás előtt időszak zűrzavarában.
Én akkor úgy éreztem, hogy mindent elvesztettem, amiért dolgoztam csaknem két évtizeden át. És úgy döntöttem, hogy az egészre nemet mondok. Történt, hogy az Evita előadásom német nyelvű változatát prágai vendégszereplésre delegálták, mint a magyar kultúra reprezentánsát. Mennem kellett volna nekem is. Ehelyett kiutaztam Rómába, és távol maradásom indokaként táviratban tiltakoztam a csehszlovák önkényállammal való cinkosság ellen. Akkor tartóztatták le Václav Havelt és társait. Ezzel meg is pecsételtem sorsomat, nem fordulhattam vissza. Politikai menedékjogot kértem és kaptam. Korábbi olaszországi színházi kapcsolataim révén Ferrarában színészmódszertani programokban vettem részt, sok új impulzus ért  Itáliában .
Közben, nagy ámulatomra, itthon megváltozott a rendszer. A kilencvenes évek közepén tértem haza, és örültem volna, ha saját társulatot tudok alapítani ismét. Nem horgonyoztam le sehol, de volt, ahová többször is visszatértem. Például a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházhoz, mely alapító okirata szerint is kísérleti műhely. Itt három, egymástól merőben eltérő stílusú experimentális előadást rendeztem, és több ízben vezettem náluk színészi tréningeket.

1998-ban a Várszínházban volt Balassi Bálint Szép magyar komédiájá-nak bemutatója, a színlapon az Ön neve is szerepel. Mi volt a munkája?
    –   Egy előadásban ment Balassi komédiája és Bornemisza Péter darabja, a Magyar Elektra. Az eredeti szövegeket kellett átdolgoznom, és én terveztem a díszleteket

2014-ben pedig Pilinszky János KZ-oratóriumát rendezte a Nemzeti Színházban. Úgy tudom, írt egy misztériumjátékot  Szent Ferenc életéről is, melyik színházban játszották?
    –   Pilinszky montázs-drámájában a legmagasabb rendű szakrális témát, a szenvedéstörténet stációit vittük színpadra. Ez is útkeresés volt, de talán összegzés is egyben. Legutóbb, teljes tíz éven át a Soproni Petőfi Színház rendezője és fődramaturgja voltam. Erre úgy tekinthetek vissza, mint egy konszolidált és értékelvű időszakra. Pataki András igazgatónak sokat köszönhetek. Ő szorgalmazta, hogy utolsó nagyobb formátumú színpadi szövegemet befejezzem. A Szent Ferencről írt darabom 2022-ben Sopronban került bemutatásra Isten komédiása címmel.

Izgalmas és sokszínű pályája, ami  elsősorban az előadások létrehozására irányult most merre fordult?
    –   A bölcsészkari előzmények végig kísérték az egész életemet. A színpadi munka mellett mindig izgatott a színházművészet teoretikus része. És legfőképpen az, hogy miként kerülhet kapcsolatba az avantgard és a tradíció, vagyis a radikális megújítás és a hagyomány. Pályám során újra és újra tanulmányoznom kellett Grotowski és Tadeusz Kantor munkásságát: Aztán az abszurdot, majd a commedia dell’arte hagyományát. Nagy hatással volt rám Eugenio Barba és az Odin Színház. Alapkutatásokat végeztem magam is, elköteleződtem a csapatmunka, a színészi tréningek és módszertanok iránt. Sok évtizedes színházi tevékenységem után mit is tehetnék? Teljesen szabályosan, ahogy kezdődött, úgy szeretném befejezni a pályámat. Az utóbbi években rendező szakos hallgatókat tanítok.