A huszadik század, talán legnehezebb évében, 1945-ben született.
     –   1945 januárjában, amikor a pesti oldalon az oroszok, Budán pedig a németek voltak, a Bródy Sándor és a Petőfi Sándor utca sarkán álló ház óvóhelyén – miután az épületbe becsapódott egy bomba – megszülettem. Édesanyám ennek köszönhetően némi védelmet élvezett. Nagyapám, Boldogfai Farkas Dénes – akiről nemrégiben Zsumbera Árpád történész írt könyvet – zalai földbirtokos, a Független Kisgazdapárt tagja és országgyűlési képviselő volt. Amikor az oroszok ránk törték az óvóhely ajtaját, arra intett mindenkit, hogy semmiképpen se németül szólaljon meg. Apámat a Szentkirályi utcában feltették egy autóra, és el akarták vinni málenkij robotra, de a jegygyűrűje árán megúszta a kényszermunkát. Az óvóhelyre, ahol mi voltunk, szó szerint le kellett ásnia magát, mert a bombatalálat következtében az épület leomlott. Egy anyának akárhány gyermeke van, egyet mindegyiknél valamivel jobban szeret. Egy bátyám van, akinek kicsiként sok betegsége volt, például asztmával küzdött. Kettőnk közül ő volt a kedvenc. Én pedig egy átok rossz gyerek voltam.

Milyen volt gyerekként megélni az ’50-es éveket?
     –   Anyám a rendszer szemében osztályidegennek számított, ezért hiába beszélt három idegennyelven anyanyelvi szinten és tanult meg kiválóan gyors- és gépírni, két hét után mindenhonnan kirúgták. A születésem után a XII. kerületi Társ utcába költöztünk, ahol zömében villa lakások voltak, és mindig ott masíroztak a fekete autók. Tudtuk, hogy ha egy ház előtt többször is elmennek, akkor előbb vagy utóbb kitelepítik annak lakóit. Egyik éjjel hallottuk, ahogy kopognak az ajtón, édesanyám teljesen pánikba esett, és azonnal csomagolni kezdtek apámmal. Majd apám kiment az előszobába, és rájött, hogy csak a kis tacskónk csóválta álmában a farkát, és azzal ütötte a kint lévő szekrény oldalát. Ilyen világban éltünk.

Fiatalon politikai okokból börtönbe került. Hogyan élte meg ezt az időszakot, és milyen hatással volt mindez a pályakezdésére és gondolkodására?
     –   1956 után kiadtak a belügyi szerveknek egy normát, hogy mennyi rendszerellenes ügyet kell felfedniük és szállítani a vezetésnek. Tizenötévesen, önhibámon kívül beleestem ebbe a normába államellenes szervezkedés címszóval édesapám újságírói tevékenysége miatt. Kilenc hónapot töltöttem magánzárkában a Gyorskocsi utcai börtönben, és azt hittem, megbolondulok a csendtől. Jobban vigyáztak ránk, mint a nürnbergi per vádlottjaira. Az egyetlen szerencsém volt, hogy olvashattam. Főleg magyar klasszikusokat: Mikszáth-, Móricz-, Arany- és Jókai-műveket. Unalmamban legalább ötször olvastam végig a Háború és békét is, és a két, mélyen barázdált ránc is ebben az időszakban került az arcomra. Amikor letöltöttem a kiszabott két éves büntetést, és elengedtek, naívan úgy gondoltam, hogy ezzel vége van, és tiszta lappal folytathatom az életem. Ehhez képest még azt is meghatározták, hogy hova mehetek dolgozni, így kerültem az újpesti Duna Cipőgyárba, és közben esti tagozaton végeztem el a gimnáziumot.

Milyen szellemi örökséget kapott a szüleitől?
     –   Mindketten pálya elhagyók voltak. Édesanyám, Farkas Irma táncos nő szeretett volna lenni, és ki akart jutni az 1936-os berlini olimpiára. Nagyapám elé állt, és azt mondta, hogy itt van 1200 pulyka, ha ezeket felneveled, a megkeresett pénzből kimehetsz. Így is lett. Apám, Dr. Újlaki Andor győri származású volt, és jogász végzettsége ellenére újságíró lett, előbb Győrben, majd a Nemzeti Újság külpolitikai rovatvezetőjeként annak megszűntéig. Majd ennek örököseként harmadmagával – Pénzes Balduin, Sík Sándor – megalapították az Új Ember elnevezésű katolikus lapot. Emellett a ’45 után újjászervezett Vigíliának is alapítója és szerkesztője lett, amely a polgári íróknak nyújtott megjelenési lehetőséget. Pilinszky János, Illyés Gyula, Weöres Sándor publikáltak például a lapba. Apám közbenjárásra Pilinszky Rekviem című kötete előbb jelent meg Párizsban, mint idehaza.

Milyen esélyekkel indult a Színművészeti Főiskolán, és hogyan élte meg a Nemzeti Stúdióban töltött éveket?
     –   Többször jelentkeztem a Színműre, és a három fordulóból kétszer jutottam el a másodikig. Soha nem szerettem verset mondani – szerintem a verset olvasni kell, főleg nem szavalni –, és nekem tizenöt oldalas erkölcsi bizonyítványom volt, míg másoknak csak egy. 1987-ig nem kaptam útlevelet. A felvételi bizottság tagjai Major Tamás és Ádám Ottó voltak. Mivel a sokadik fordulóig jutottam, behívtak a Nemzeti Stúdióba, ahol Bodnár Sándor, Tatár Eszter és Pós Sándor voltak a tanáraim, és 1969-ig voltam itt. A stúdió lényege az volt, hogy a Nemzeti Színháznak legyen egy munkakönyvi szempontból is felelősségre vonható statisztériája. Ezzel ki tudták szűrni a más egyetemekről érkező statisztákat, aki addig kényük kedvük szerint vagy jöttek vagy nem. Sok tapasztalatot szereztem a stúdióban, és például Bihari Józseffel, Básti Lajossal, és Balázs Samuval is egy színpadon lehettem. Évekkel később a sikertelen főiskolai felvételimmel kapcsolatban Ádám Ottó azt mondta, túl érett vagyok a többiekhez képest, és azt tanácsolta, menjek vidékre. A ’70-es évek végén Kaposvárra felvettek volna a kórusba, de ezt a stúdióban szerzett tapasztalat után nem fogadtam el.

A Nemzeti Stúdió után szerződött Debrecenbe. Milyen szakmai tapasztalatokat szerzett itt?
     –   Tarr Ferenc igazgatói ideje alatt kerültem a debreceni Csokonai Színházba, és Giricz Mátyás, valamint Ruszt József rendezéseiben játszottam sokat. A Csokonai akkoriban rendszeresen játszott Nyíregyházán és Egerben is, ahol abban az időszakban nem volt állandó színház és társulat, így ezeket a városokat mi láttuk el előadásokkal. (A Csokonai abban az időben országos szinten meghatározó teátrum volt.)  Ám mindössze félévet töltöttem itt az erős igazságérzetemnek és lobbanékony természetemnek köszönhetően, ami nem szerencsés a karrierépítésben.

Milyen volt a veszprémi, majd és a győri kőszínháznál dolgozni?
     –   Pétervári István direktori idején szerződtem a Veszprémi Petőfi Színházhoz. Itt ismertem meg az egyik legjobb barátomat, Meszléry Juditot, aki egy kiváló színésznő, és a mai napig a veszprémi teátrum tagja. Majd a győri Kisfaludy Színházhoz kerültem, ahol öt évet töltöttem. Apám származása miatt a ’győriségem’ rögtön kijött, ott élt a rokonság is, és horgászni is nagyon szeretek. A színház nem volt túl erős, viszont ott volt a Rába, a Rábca és a Mosoni-Duna, úgyhogy sokat pecáztam.

Mi törte meg ezt a ’szakmai állóvizet’?
     –   Egyszer Székely Gábor eljött megnézni Polgár Gézát – aki egy kiváló színművész volt – a Zorba című előadásban. Én is ott sündörögtem, és ebben az időben már sokakkal dolgoztam a Színművészeti Főiskolások közül, akik később neves rendezők lettek: Zsámbéki Gábor, Csiszár Imre, Székely Gábor. Ekkor először vendégként (diploma nélkül) leszerződtem Miskolcra, ahol idővel rendes tag lettem, majd Szolnokra szerződtem. Ebben az időben Csiszár Imre, aki egy kiváló színházi rendező, Kecskeméten volt, ahol a Nyugati világ bajnoka című darabot rendezte éppen. Elmentem ezt megnézni, és Csiszár ajánlotta, hogy szerződjek le Kecskemétre. Azt mondtam, hogy ezt azzal a feltétellel tehetem, ha legalább két olyan ember van ott, akikben bízhatok, és támogatnak a közös munkában. Végül nem szerződtem le Kecskemétre. Hanem Székely Gáborhoz fordultam, hogy Szolnokra szerződtessen, csak kértem, hogy egy szerep kedvéért hadd menjek Kecskemétre közben. Ő mosolyogva válaszolta, hogy ennek nincs akadálya. A szolnoki társulati ülésen derült ki, hogy Csiszár is ebben a színházban rendez.

A ’70-es évek végén járunk, nem sokkal a budapesti Katona József Színház megalapítása előtt.
     –   Aczél György elunta, hogy a színház kedvelők a fővárosból buszokkal jártak vidéki nagyvárosokba, főként Kaposvárra és Szolnokra előadásokat nézni, és ebből kiindulva Zsámbéki Gábort kiemelte a kaposvári Csiky Gergely Színházból, Székely Gábort pedig a szolnoki Szigligeti Színházból, és azt mondta, hogy mindenki hozhat magával öt embert, és megkapják a Nemzeti Színházat. Az volt a célja, hogy ledarálja őket.

Mi volt ennek az oka, és mindez hogyan ment a gyakorlatban?
     –   Látta, hogy tehetségesek, és jó színházakat csinálnak. Ő pedig jobban szerette a középszerű, szocialista értékeknek megfelelő, nem túl társadalomkritikus színházakat, amelyekkel nem kell bajlódni. Székely Gábor Szolnokon magához hivatott, és elmondta, hogy azonnal szól, ha van rá lehetőség, hogy engem is szerződtessen a Nemzeti-be, de az adott pillanatban erre nincs módja. A ’70-es évek végének egyik nyarán Schwajda Györgyöt leváltotta az önkormányzat a szolnoki Szigligeti Színház éléről, mert amikor Konstancából jöttünk haza egy előadás után, a románok az ígéretük ellenére végül nem biztosítottak számunkra repülőgépet a hazaútra. Schwajda ezért a Malévtől rendelt egy külön gépet, amiért mire hazaértünk, már le is váltották. Ugyancsak abban az évben nyáron, a szolnoki színház társulati ülésére épp a Bakonyban, Szomjas Györggyel készülő Rossz emberek című film forgatásáról érkeztem. Paraszt nadrágban, hatalmas arcszőrzettel kellett a szerepemet alakítani, és ezzel a fizimiskával jelentem meg az ülésen, ahol Kerényi Imre elegáns öltönyben várt minket. Megkérdeztem tőle, hogy ki ő. Közölte, hogy ő az új igazgató. Én pedig csak ennyit mondtam: „Jól van, te leszel a harmadik igazgató az itt létem alatt, valahogy el leszünk”. Később magához hivatott az irodájába, és mondta, hogy bajok vannak a diplomámmal. Én annyit feleltem, hogy azzal nem lehetnek bajok, mert nincs, de a szerződésem már alá volt írva az évad végéig. Annyit kértem, hogy azt az évet bírjuk ki együtt, és utána elmegyek.

Milyen sikereik voltak Kerényi idején Szolnokon?
     –   Egy nagyon erős évadot csináltunk. Kerényi Imre rendezte a Candide-ot, Csiszár ekkor vitte színre a később legendássá vált ’sáros’ Macbeth-et, Paál István pedig Mrožek Tangó című darabját. Mindhárom sikerelőadásban játszottam; a Tangót legalább hatvan alkalommal adtuk elő. Csiszár Imre egy alkalommal, a Macbeth egyik jelmezcseréje közben – a gyorsöltözőben, ahol jelenetről jelenetre letusoltunk, mert az egész előadás sárban játszódott – egyszer csak beüvöltött: - Megyünk Miskolcra színházat csinálni. – Te hülye vagy? Tavaly rúgtak ki onnan – válaszoltam. Végül a Miskolci Nemzeti Színház gazdasági igazgatója, Kerékgyártó László jött el személyesen, hogy menjek Miskolcra.

A művész világban a mai napig szinte tabu téma a pénz. Milyen anyagi és egzisztenciális feltételekkel járt egy színházi szerződtetés akkoriban?
     –   A kislányom ekkor még karon ülő volt – ma 47 éves. Kerényi lakást ígért, hogy maradjak vele Szolnokon, ahol akkor még Csiszár rendezett, de közben Csiszárnak felkínálták a Miskolci Nemzeti Színház művészeti vezetői státuszát. Csiszár és én sokad magunkkal átszerződtünk Miskolcra, ahol az első évad nagyon jól sikerült, a másodikban viszont úgy éreztem, hogy hanyagolnak, ami egy színész számára a legrosszabb. Van, aki vállat von, és csinálja tovább, de én nem ez a típus vagyok. Ekkor jött a miskolci teátrumba Paál István, aki akkorra már a szolnoki Szigligeti Színház művészeti vezetőjeként dolgozott. Megnézte a Lear királyt, amelyben Major Tamás játszotta Leart, én pedig Kentet. Ebben az időben Miskolcon 6000 forint volt a fizetésem. Paál előhúzott egy szerződést, és azt mondta: Szolnokon 20 000 forintot írhatunk bele. Nem mondtam azonnal igent, mert közben már nagyon kötődtem Csiszár Imréhez.

Milyen volt a munkakapcsolata Kerényi Imrével, és hogyan került a Nemzeti Színházhoz?
     –   Csiszárral is le kellett folytatni azokat az egészséges konfliktusokat, amelyek nélkül nem is tud két ember igazán őszintén és eredményesen együtt dolgozni. Paáltól két hét gondolkodási időt kértem, de közben levelet kaptam a Nemzeti Színháztól, hogy keressem fel a teátrumot. A Nemzetiben 9000 forintos fizetést ajánlottak, és azt kértem, hadd gondoljam át délután háromig. Ők azt hitték, keveslem az összeget, és mire visszamentem, már 13 000 forintot ajánlottak. Ezt elfogadtam, csak annyit kértem Zsámbékitól, hogy a szerződésem körülményeit ők közöljék Csiszár Imrével. 

Milyen darabokat emelne ki a Nemzeti Színházbéli időszakából?
     –   Kisebb szerepek átvétele után jött a Brecht: Háromgarasos opera (Koldusopera) című darab bemutatója, amelyet Jurij Ljubimov, neves orosz rendező vitt színre. Őze Lajos volt kiírva Bicska Maxi szerepére, de ő egészségügyi okokból visszalépett. Délelőtt tizenegykor még nem volt Bicska Maxi a próbán, és mondták, hogy délután háromkor lesz egy másik olvasópróba, és addig eldöntik, ki kapja a szerepet. Sziládi János, az akkori igazgató az irodájából lejött, és azt mondta, hogy: „Bicska Maxi szerepét Ujlaki Dénes kezdi el próbálni.” Úgy volt vele, hogy ha nem vagyok elég jó, majd lecserélnek.

Ez a darab máig elérhető a YouTube-on. Hogy ítélte meg magát akkor? Vissza meri nézni a saját játékát?
     –   Én akkoriban azt hittem, hogy szörnyen játszom, de nemrég megnéztem ezt a felvételt, és egyáltalán nem lógok ki a szereposztásból, pedig olyan klasszisokkal játszhattam friss Nemzetisként, mint Törőcsik Mari, Garas Dezső, Udvaros Dorottya, vagy éppen Gelley Kornél. Anno úgy voltam vele, hogy ha Ljubimov ennyire bízik benne, minden utasítását köteles vagyok betartani, noha a gyakorlat sokszor azt mutatta, hogy nem mindig kellett volna így tenni. Nyárra megkaptuk a szöveget, amelyet az őszi évadkezdésre meg kellett tanulnunk, majd három hétig próbáltuk a darabot. A társulat barátsággal és bizalommal állt hozzám, tudtam, hogy ők lesznek a legjobb barátaim. Később Gelley Kornél is átkerült velem együtt a Katona József Színházba.

Milyen attitűdöt vitt Székely és Zsámbéki a Nemzetibe, és hogyan fogadták ezt az ottlévők?
     –   Nagyon sok támadás érte őket, részben, mert néhányan nem szerették azt, hogy dolgozni kell. A Nemzetiben akkoriban az volt a mentalitás, hogy délután félkettőkor már mindenki az óráját nézegette, hogy mikor mehet át kettőkor a rádióba. A nagy öregek közül Kállay Ferenc kilógott a sorból azzal, hogy lelkesen bent maradt, élete egyik fénypontja volt az Úrhatnám polgár- vagy a két estés IV. Henrik című darabbéli alakítása.

Hogyan látta ön a Katona József Színház megalakulását?
     –   Pozsgay Imre látva a feszültséget, a Nemzeti Színház Kamaraszínházának üres épületét odaadta Székelynek és Zsámbékinak, és azt mondta, hogy szerződtessenek 30 embert, hozzátéve: „Azt csináltok a színházzal, amit akartok.” Pozsgayt még aznap menesztették a Művelődési miniszteri pozíciójából. A Katona megalakulása után három napig mentek a szerződéskötések. Ha valaki mosolyogva jött velem szembe a Nemzeti folyosóján, tudtam, hogy az illetőt már át is vették a Katonába. A harmadik napon elment mellettem Zsámbéki, kicsit hátba vágott, és kérdezte: – Beszéltél Székellyel? – Nem. – feleltem. – Vedd úgy, hogy beszéltél vele. – válaszolta. Onnantól kezdve én is vigyorogtam. Ennek 43 éve, azóta itt vagyok.

Mit adott önnek az elmúlt 43 év?
     –   Bejártam a világot, nem tudok olyan országot említeni, ahol nem voltam, és rengeteg jó szerepet kaptam.

Milyennek látta Zsámbéki és Székely együttműködését? Milyen színészóriások mentek át a Nemzetiből a Katonába, és hogyan alakult a fiatalabb nemzedékkel a munkakapcsolatuk?
     –   Zsámbéki és Székely nem mindig gondolkodtak egyformán, mégis tökéletesen kiegészítették egymást, és közös céljuk volt, hogy jó színházat csináljanak. Máté Erzsi, Gelley Kornél, Gobbi Hilda Major Tamás és sokan mások örömmel jöttek a Katonába. Mámoros időszak volt. Ha bárki részéről ellenállást éreztem velem szemben, kiálltam magamért; mindig is a nyílt párbeszéd híve voltam. Nem szeretni kell egymást, hanem végszót kell adni a másiknak, és mindent bele kell tenni a közös munkába. Gelley Kornél még a Nemzetiben is Foxi Maxinak hívott a Háromgarasos operában, a Bicska Maxi szerepem idején. Az Ágyú dalt mikrofon nélkül adtuk elő, és előadásról előadásra olyan energia volt ebben a produkcióban, hogy mindig vastapsot kaptunk.

Hogyan emlékszik vissza, és milyen alkotásokat emelne ki a Katona első időszakából?
     –   Székely Gábor Füst Milán Boldogtalanok című darabja kifejezetten kedves nekem, amelyből egy tévéjátékot is csináltunk. A színházi darabban Szirtes Ági alakította Vilma szerepét, a tévéjátékban pedig Papp Vera Szirtes várandósága miatt. A tévéjáték szereplői – Rajhona Ádám, Csomós Mari, Papp Vera, Sinkó László, Gobbi Hilda – közül rajtam kívül sajnos már senki nincs közöttünk. Nagyon szerettem Schwajda György Szent család című darabját, ahogy nagy kedvencem volt Spiró György Csirkefej című tragédiája is, amelyet Gobbi Hildának írt. Ebben a darabban Eperjes Károllyal két rendőrt játszottunk, és a közönség dőlt a röhögéstől. Dr. Burke csodálatos délutánja is egy remek előadás volt. Mindhárom darabot Zsámbéki vitte színre, ami azért volt érdekes, mert engem Székely hívott a Katonába, mégis Zsámbékival dolgoztam többet. Noha ez későbbi darab, de nagyon szerettem a Tadeusz Slobodzianek visszaemlékezése alapján Máté Gábor rendezte Mi osztályunk című darabot is, amelyet 2011-ben mutattunk be, és több mint 220-szor adtunk elő, ezt nagyjából öt éve vettük le.

Mi jelent Önnek kihívást ennyi év után a Katonában?
     –   Ennyi idősen már sokkal több energiát kell belefektetni egy kisebb szerepbe is, nemhogy egy komolyabba. Nincs mese: 81 éves vagyok. A korral a rövid távú memória romlik: arra, ami 30 éve volt, emlékszem. Az agyam úgy működik, hogy ha egy darabról azt mondják, hogy még lehet, hogy játsszuk a későbbiekben, könnyen fel tudom eleveníteni a szövegem, de ha azt mondják, hogy vége és levettük: kijövök a színházból, és többet egy szóra nem emlékszem belőle. 

Az 1994-ben bemutatott Gogol Revizorral, amelyben egy rendőrkapitányt alakít, bejárták a világot. Mitől volt ekkora sikere?
     –   Zsámbéki azt az instrukciót adta, hogy rendőrként egy olyan karaktert formáljak meg, aki tisztában van azzal, hogy a városban semmi nincs rendben. Ezt úgy oldottam meg, hogy a polgármester valamennyi kérdésére kérdéssel válaszoltam, és imádta a közönség. Ezzel valóban rengeteg tengeren túli országba eljutottunk, bejártuk vele Dél-Amerikát – Mexikó, Uruguay, Brazília, Argentína –, de előadtuk Ausztráliában is, ahogy számos európai nagyvárosba is elvittük, közöttük Stockholmba, Moszkvába. Volt olyan, hogy egy hónap alatt háromszor repültük át az óceánt a darabbal.

A 2000-es évek fordulóján a filmezés is pörgött. Hogyan lehetett ezt összeegyeztetni a színházi munkával?
     –   2002-ben a Merő Béla rendezte Tóték című darabot a Kőszegi Várszínházban mutattuk be, Pogány Judit és Gáspár Tibor voltak a partnereim. Egy nyár alatt három darabban léptem fel Kőszegen, Egerváron és Gyulán, ma már erre képtelen lennék. Volt olyan is, hogy három film forgatásán dolgoztam egy napon belül. Volt egy filmes munkám a Bakonyban, majd Jancsóval mentünk a kővágóörsi Kornyi-tóhoz, ahonnan éjjel taxival mentem át a Fehér Györggyel forgatott tévéjáték-felvételre, az autóban aludtam, és ez így ment egy hétig.

Tavaly mutatták be Bodó Viktor átiratában és rendezésében a Mester és Margarita című darabot, amelyben Szacsvay László és Bán János is játszik az önök generációjából. A sikerét mutatja, hogy már nem lehet jegyet kapni a 2026. tavaszi előadásokra sem.
     –   Ez Bodó Viktornak a csodálatos álmából született alkotása. Nagyon élvezem a közös munkát. A darab egy hatalmas improvizációs játék. Szacsvay alakítja Hitlert, Bán János Mao Ce-tungot, én pedig Sztálint. Nagyjából másfél hónapig próbáltuk, és már akkor éreztem, hogy ez igazi sikerdarab lesz, amelyet szerintem évekig játszunk majd.

Mennyi előadásban lép fel évente?
     –   Általában évi három előadásban szerepelek vetésforgóban, mert átlagosan egyet mindig levesznek, amelynek a helyére egy új jön. Havonta nagyjából nyolc alkalommal lépek színpadra, ami nekem bőven elég. Játszom a 2023-ban bemutatott, Székely Kriszta rendezte EMBERTRAG című darabban is, amelyet Madách Imre Ember Tragédiájából Nádasdy Ádám prózai átirata alapján vittünk színre, valamint Ascher Tamás Goldoni Egy nyár című színművében.

Mitől válik meghatározóvá egy színművész, és meddig marad az?
     –   Egy színész addig él a közönség fejében, ameddig fellép és vetítik a filmjeit. Legalább száz nagyjátékfilmben és csaknem ötven tévéjátékban dolgoztam, mégis a legtöbben az 1979-es Égig érő fű című mozira emlékeznek, amelyben a szenesembert alakítottam, és ez nagyon szomorú. Sokféle betegséggel küzdve mégis nyitott vagyok az új lehetőségekre, és becsülettel dolgozom.

Címkép:  Tadeusz Slobodzianek: A mi osztályunk, rendező: Máté Gábor – Kamra