Téma egy kis elbeszéléshez: a tó partján gyerekkora óta él egy fiatal lány… szereti a tavat, mint a sirály, és boldog és szabad, mint a sirály. De történetesen arra jár egy ember, meglátja, és mert semmi dolga, elpusztítja…

Szög van az agyamban, dögöljön meg a hiúságommal együtt, ami szívja a véremet, szívja, mint a sárkánykígyó …

Ti rutiniék, megszálltátok, kisajátítottátok a nyerő állásokat, az első helyet a

művészetben, és csak azt tartjátok érvényesnek és igazinak, amit ti csináltok, a többit elnyomjátok, megfojtjátok! Nem ismerlek el benneteket!

És mennyi szerelem!

Anton Pavlovics Csehov Sirálya ebben az előadásban nem mélabús tekintetek és

hangtalanul lehulló levelek gyűjteménye.

Nem a tó partján elmerengő orosz bánat. Ez itt ideges nevetés. Ez itt rosszkor

megszólaló zene. Ez itt az a fajta vígjáték, ahol a csendek hangosabbak, mint a taps.

A Sirály szereplői nem tragikus pózokba dermednek, hanem ügyetlenül, emberien,

szinte kínosan próbálnak szeretni. És amikor nem sikerül (mert persze nem sikerül), abból lesz az igazi komédia.

A zene nem aláfestés, nem hangulatjelző tábla, hanem jelenlévő test. A zene itt néha vigasztal, néha lebuktat, néha úgy érkezik, mint egy váratlan vendég egy rosszul sikerült vacsorán. Nem szépen. Pontosan.

Ez a Sirály vígjáték. Különös, csálé, keserédes nevetés, amikor az ember ráismer

önmagára – és ettől kicsit zavarba jön.