A  film Billy Wilder és I.A.L. Diamond forgatókönyve alapján készült, a musical szövegkönyve: Neil Simon, zenéje: Burt Bacharach, fordító: Radnai Annamária, dalszöveg fordító: Baráthy György, díszlettervező: Bagossy Levente, jelmeztervező
   –  December 21-én lesz a bemutató. A szereposztás tekintetében mindig azon igyekeszünk, hogy az országban található legerősebb csapattal állítsuk ki  a darabjaikat. Igazában ez a titkunk. Én abban hiszek, hogy tehetséges emberek írnak jó darabokat és azt megpróbáljuk  úgy színpadra vinni, hogy azok minden erénye felcsillogjon. Így esett a választásunk most  erre a remek történetre, melyből anno Billy Wilder készített filmet Jack Lemmon és Sharley McLean főszereplésével és ami 1960-ben megrengette Amerikát. .

Amelyért Alexander Trauner  (Trauner Sándor, Budapesten született 1906-ban itt végezte 1929-ben a Képzőművészeti főiskolát. Franciaországban szerzett hírnevet mint díszlet és látványtervező), a legjobb látványtervezőnek járó Oscar-díjat kapta.
   –  Bizony,  a film tíz Oscar-jelölést kapott, és ebből négyet valóra is váltott. Ezt a filmet - ahogy nálunk a Körhintát  - az amerikai filmiskolákban tanítják,  - így kell filmet csinálni. Egyszerű történet, kicsit megszorítja-facsarja az ember szívét, ugyanakkor sok  humor és szépség van benne.  Tükröződik benne a világ, mint cseppben a tenger. Jelentéktelennek tűnik, mégis mintha az igyekvő ember minden problémája benne sűrűsödne. Bár Stohl András  az igazgató, Tompos Kátya és Fehér Tibor a boldogulása útját kereső két fiatal szerepében is telitalálat, Niel Simon átiratában azonban  - ahogy színházban mondani szokás - a tejföl a két humoros szereplőé, Pokorny Liáé egy éjjeli pillangó és Papp Jánosé a doki szerepében.

Miért választottak megint zenés darabot?
   –  Miért kell 19-re lapot húzni? Zenés darabot bemutatni a My fair Lady után? Egyfelől a My fair túl van a kétszázadik előadásán. Havonta tízszer is műsorra tűzhetnénk, elkelne rá a jegy, de se  egyesztetni nem tudjuk a színészeket, se a repertoárt játszó színház érdeke nem kívánja.  Új előadások kellenek és mi azt gondoljuk, hogy a budapesti zenés kínálatban tudunk egyedülállót nyújtani, olyat, ami nem csak becsábítja  a nézőt, de maradandó emlékkel is megajándékozza. Tudunk olyat mutatni, ami más, mint a másik két budapesti, nagy zenés színház  ajánlata, miközben minden igényt kielégítő. Ha már megszereztük a nézők bizalmát a My Fair Ladyvel,  akkor talán erre is becsábulnak és nem fognak csalódni. Az 1969-es színpadi átirat történetére fókuszálunk. Nálunk Neil Simon utánozhatatlan humora és a zeneszerző, a kor ünnepelt slágerszerzőjének, Burt Bacharachnak a slágerei a főszereplők. Olyan számok ezek, amelyeket  mindenki hallott már valahol és kedvvel hallgatta őket.

Ez a darab folytatja a sort, amely  látszatra  könnyű,  ugyanakkor az élet valós problémáira reflektáló műveket tartalmaz. A Legénylakás szívbemarkolóan aktuális, ahogy az volt  a másik friss bemutató, a Mi újság Las Vegasban. ...
   –  A színház lényegét vesszük komolyan. Az ember nagyon hatékony lény, mégis nehezen igazodik el  jó és  rossz között. Alakul az élet, változik a közmegegyezés, hogyan is kell jól csinálni.  Az ember igyekszik a jóra, de belefárad a nagy igyekezetbe, az állandó megfelelés kedvét szegi, elveszíti az indulatait, az élet beszürkül.  A színház az érzéseinket adja vissza, az ember küzdelmét dicséri, segít minket abban, hogy  jó és a rossz  között eligazodjunk. Én nem tudom, hozzánk, a Centrálba pontosan kik járnak,  de ezért a csoportért  komoly felelősséget viselünk. Azt akarjuk, hogy boldogabban menjenek haza, mint ahogy bejöttek. Nem áltatjuk őket, nem ígérgetünk olyasmit, amiért a régi cselédlányok gyufát ittak bánatukban, mikor az operett álma szertefoszlott, de a nézőink életükről, róluk beszélünk úgy, hogy előadás után nekik is legyen miről beszélniük. Az én feladatom ezeket a  darabokat megtalálni és színpadra állítani. Egyébként meg azt gondolom,  a szórakoztató színház művész színház szembeállítás badarság. Shakespeare, Molière és a többiek, ha nem szórakoztattak volna, ha nem ejtették volna szerelembe a nézőiket - ahogy mi is ezen igyekszünk -, akkor éhen haltak volna és nem maradtak volna ránk a darabjaik. Ennyi!