Csak lassan jöttem rá, hogy akkor lehet komolyan venni a munkát, ha játékosan kezeljük. Az első rádöbbenést aztán gyorsan követte az olyan alapigazságok felismerése, minthogy, ha hosszú próbát szeretnénk tartani, ajánlatos már kora reggel marcipánszívvel megvásárolni a színészektől az asszitenciáig mindenkit. Ugyancsak megjegyzendő tanulság a későbbi korok naplóíróinak, hogy lehetőség szerint kerüljék az olyan feltűnő szerszámokat, mint a toll vagy a jegyzetfüzet, különben kénytelenek lesznek a nap végéig jóindulatú javaslatokat hallgatni arra vonatkozóan, hogy mit is vessenek papírra. Csakhogy a legdiszkrétebbet említsük: „Parádés alakítások, csodálatos zene.”

Ha elfogyott a marcipánszív és a hiányzik minden kakaóscsiga közepe, el lehet kezdeni zoknira vetkőzni. Mármint díszletben próbálni. Bérczes László szerint egyre szegényesebb az előadás, ugyanis kikerülnek az olyan triviális nézősegítő eszközök, mint teszem azt a kellékek. Szövegösszemondást indítványoz, de Kerekes Éva két szóval helyreteszi: „Ne szarakodjunk!” A nevetés, nos, a halálos Háy-mondatok ellenére gyakori velejárója a próbáknak, de aggodalomra semmi ok: ha valaki netalán félrevezetően jól érezné magát, máris ott terem Mucsi Zoltán, a giccsellenőr, hogy emlékeztessen azokra a megoldhatatlan feladatokra, amelyek elé csak egy olyan kortárs író állítja az emberfiát, aki tökéletesen semmibe veszi a színház szabályait (Hála istennek. Elvégre Petőfi óta tudjuk, hogy a szabály semmi más, mint a sánta középszerűség mankója). „Nem szeretem, amikor valaki jól érzi magát. Nem tesz jót a lelkemnek.” – veti oda Mucsi, mikor már a harmadik jókedvhullámot kénytelen félbeszakítani.

próba_trailer

Aztán elindul végül a kamera. Kerekes Éva mosolyog, azzal a játékossággal, ami kizárólag akkor lehet a miénk, ha már mindent tudunk az életről. Az ilyen mosolyhoz csak derűs napok tartozhatnának, de nincs az istenben kellő felszabadultság ahhoz, hogy boldognak lássa az embert: a játékosság mindig csak utolsó ajándék. Rozs Tamás – avagy fedőnevén Rozscipó – csellózni kezd, a színészek egyszerre igazodnak a zene és az elmúlás ritmusához. Nem könnyű feladat, de persze senki nem a megúszásra szerződött. Az Elemben ugyanis az emberi esetlenség hajlíthatatlan törvényei érvényesülnek: a végtelen banalitás, a szüntelen önigazolás, a millió kimondatlanság, és az újra és újra feltámadó hinni akarás. És persze végig ott a legnagyobb kérdés: hogyan lehet érvényesen leélni az utolsó éveket?

Mindehhez mérten könnyed témák szervezik a szünetet: szívinfarktus, agyvérzés, mániás depresszió.  A díszlettervező, Cziegler Balázs csak most érkezik, késett a vonat. (szerkesztői megjegyzés: húzandó. indoklás: rossz fényt vet a MÁV-ra, M.Z. pedig a világért sem szeretne efféle ügybe keveredni). Megszakad a konzílium, és rögvest kezdetét veszi a bizonyos jelenlévők számára oly visszataszító baráti csevej, s bár egy ideig mintha szabad délutánt vett volna ki a giccsellenőr, Éva és Balázs egyetértése oly mértékig felforgatja a gyomrát, hogy kénytelen megjegyezni: „Nekem egy olyan ember sincs, akivel értenénk egymást. Mind hülyébb, mint én.” A csapatnak egy szerencséje van: Mucsi Zoltán cinizmusának résein be-becsúszik egy-egy emberi gesztus. (Na, persze, nem a rendező felé irányulva, az magyar színésznek egyszerűen tilos.) Tovább megyek: egy-egy ölelés is. (szerkesztői megjegyzés: húzandó. indoklás: karaktergyilkosság)

Ezen a ponton ugyancsak különös fordulatot vesz a próba: Kerekes Éva hableányként ficánkol, erre igyekszik rákontrázni a rendező, aki hirtelen felindulásból a padlóra veti magát, majd fél percig nem figyel oda az ember, és már azt látja, hogy megtörténik a pártszakadás: Mucsi Zoltán ezentúl Rozs Tamással, Kerekes Éva pedig Bérczes Lászlóval dolgozik egy-egy monodrámán. Nézzük csak meg, kié lesz a jobb. Szúrkálódás, cívódás, szemforgatás. Természetesen a nőnek kell megoldani a problémát: Éva biztosítja a férfiakat arról, hogy semmi szükség erre, hiszen mindannyian egyformák a szívében. Engedékeny vállvonogatás. Talán még van esély az újraegyesülésre.

Nincs mit tenni, le kell írnom egészen komolyan: parádés alakítások, csodálatos zene.

Dézsi Fruzsina