A kiállítást, Cseke Péter színigazgató köszöntő szavait követően, Csatos Erika pénzügyi tanácsadó nyitotta meg. Erika felidézte a Hullan Zsuzsához kötődő közös élményeiket, személyes találkozásaikat. Mindketten zarándokoltak az El Caminón, ennek apropóján szerepeltek együtt a Ridikülben. Zsuzsa a Rádió Bézsbe is meghívta Erikát, a lányával együtt, az Anyám lánya-lányom anyja című beszélgetős műsorába. „Személyesen ritkán találkozunk, de az internet segítségével rendszeresen nyomon követem Zsuzsa dolgait. Egy kíváncsi, nyitott embert ismertem meg benne, aki leginkább élményekben gondolkodik. Nézzék meg a fotóit, és fedezzék fel, milyen is Hullan Zsuzsa világa” – javasolta a jelenlévőknek Csatos Erika.
Néhány szóban Hullan Zsuzsa is bemutatkozott. Elmondta: hosszú évek óta fényképez, mert izgalmasnak tartja, amikor olyan helyzettel találkozik, ami éppúgy megismételhetetlen, mint egy-egy ihletett pillanat a színpadon. Az egyik megörökíthető, a másik elillan. Szereti ezt a kettősséget. Emellett imád utazni, megfigyelni embereket, a természetet, megragadni helyzeteket. Az utóbbi pár évben az ablakoknak is nagy szerelmese.
− Miért pont az ablakok? – kérdeztük őt.
− Az El Camino zarándokúton járva figyeltem fel arra, hogy Spanyolországban senki nem háborgatja az üresen álló házakat. Omladozó falak, málló vakolat, némelyik szobából hatalmas fa nő, és tör ég felé. Engem ez lenyűgözött. Nem kevésbé a régi házak ablakai. Ezernyi kérdés lengi körül őket: kik laktak mögöttük, mi történt velük, mi mindent láttak, tapasztaltak? Legalább százötven ablakot megörökítettem, ezekből kilencet hoztam el erre a kiállításra.

− A kecskeméti az első hivatalos kiállítása. Hány fotóból, és milyen szempontok szerint válogatta az anyagát?
− Hogy pontosan mennyiből, azt nem is tudom megmondani. Első körben 150 képet választottam ki, amikről úgy gondoltam, szívesen megmutatnám másoknak is. Majd felkértem a családomat, hogy véleményezzék őket. Hat ember szavazatai alapján jött össze az itt látható 38 fotó zöme. Egy-két olyan képet is elhoztam, amikről én gondoltam azt, mindenképpen itt a helyük a legelső kiállításomon. Három tematika köré csoportosítottam a képeket. Egy válogatást a már említett ablakok-sorozatból. Néhány képen az ablakok vagy egyéb tükröződő felületek előtt-mellett az ember is megjelenik. És egy csokrot a legkedvesebb tájképeimből.

− Zseniális kép a „csókolózó” fecskepár. Mi a története?
− Balatonon nyaraltunk, hajókabinban ébredtem. A fejem fölött lévő ablakból pont ráláttam néhány fecskére, amint a vitorlakötélen tollászkodtak, készülődve a déli vándorútjukra. Szerencsére kéznél volt a fényképezőgépem. Elkezdtem kattogtatni, és remek képek készültek a nyüzsgő fecskékről. Az egyiken pont elkaptam, ahogy két fecske összeérinti a csőrét, egy harmadik pedig úgy nézi őket, mintha meg lenne lepődve. Ez már egy kerek történet, ami számomra bájos és humoros, mondhatni egy ihletett pillanat.

− Mindig magánál tartja a fényképezőgépet?
− Nagyon nem.

− És mi van, ha pont lát egy fotóra kívánkozó pillanatot, egyedi történetet?
− Olyankor vérzik a szívem. Szoktam is mondani, milyen jó lenne, ha kacsintással is tudnék fényképezni. Elképesztő pillanatokat lehetne így elkapni…

− A különleges színek, tájak, formák mellett a szociofotóhoz is van érzéke. Ehhez honnan van affinitása? Kell hozzá egy adag színházi művészlélek?
− Érdekelnek az emberek, gyakran figyelem őket. Bár színészként sem vagyok egy tudatos megfigyelő. Inkább csak szkennelem vagy tudat alatt filmezem mindazt, ami körülvesz. Majd egy adott pillanatban, helyzetben felhasználom, amit valahol, valakitől már láttam. Nem tudom felidézni, hogy honnan való az adott gesztus vagy hang, de alkalmazom. Más is mondta, hogy van tehetségem meglátni a kicsit furcsa, a rendkívüli vagy éppen disszonáns dolgokat. Nekem ehhez van fotós szemem, másnak másra. Szeretem megragadni azokat a pillanatokat, amik sorsokat, történeteket mesélnek el.
Popovics Zsuzsanna