Saját darabjáról mondta Tóth Krisztina: mulatságos, de mélyen megüli a szívet, a lelket. Egy középkorú család drámája, akik csúsznak lefelé, közben próbálnak megkapaszkodni, és az anya – minden tragédia ellenére – elképesztő energiával, túlélési képességgel próbálja a süllyedő életüket felemelni, kihozni a családot a gödör mélyéről. Ön játssza ezt az anyát.

Ezzel a családdal valóban minden borzalom megtörténik, és az anya viseli a tragédiák összes súlyát. A férj teszetosza lúzer, nem dolgozik, semmiben nem lehet rá számítani, a valóság és így a problémák elől a virtuális világba menekül, abban érzi jól és biztonságban magát. Aztán ott van az anya saját anyja, akinek gondját kell viselnie, miközben az elviselhetetlenül és állandóan szekálja a lányát. Fiára sem támaszkodhat, mert az elköltözik, nincs velük. Az anya egyedül old meg mindent, ő keresi a pénzt, ő vezeti a háztartást. Mégsem roppantják össze a terhek. A bajok ellenére Tóth Krisztina dialógusai szellemesek. Már a szövegkönyv első olvasásakor is sokszor felnevettem. Ráadásul kiélezett helyzetekben alig várjuk, hogy kirobbanjon belőlünk a nevetés, ami oldja is a feszültséget.

Ugyanakkor a szereplők, a sorsuk alakulása, ahogyan irányítják, vagy éppen ellenkezőleg, képtelenek irányítani az életüket, sokaknak ismerős lehet.

Vagy ha nem is egészében, de részleteiben bizonyára felfedeznek „rokon szálakat”. Akár az anya figurájában is: menni kell, csinálni, egy pillanatra sem feladni. Mert feladatai vannak, azokat meg kell oldani. Túl kell élnie, hogy a családját is megmenthesse.

Debreczeny Csaba, az Örkény Színház tagja alakítja a darabbeli férjét. Vele korábban még nem dolgozott együtt?

Nem. De szeretem, ahogyan próbál. Bohóctípus, mint magam is: igyekszünk könnyen átjárhatóvá tenni a határt a humor és a véresen komoly dolgok között. Remélem, ezzel nem bántom meg őt.

Egyszer azt nyilatkozta: „elemzős színész”. Ez mit jelent?

Addig nem tudok továbbmenni a próbákon, amíg a fejemben nincs logikája érzelmileg és gondolati síkon is, hogy miért éppen azt kell csinálnia a szereplőnek, akit megformálok. Gyakran játszom kortárs drámákban – többek között Székely Csaba, Márton László darabjaiban –, és kifejezetten szeretem, hogy megkérdezhetjük a szerzőtől, mire gondolt az adott jelenetnél, mi az elképzelése, jól értjük-e, amit szeretett volna közölni. Még akkor is, ha nekünk kell megfejteni a darabot, és beleteszünk nyilván olyasmiket is, amelyekre ő nem gondolt. A kettő gazdagítja egymást.

Az előző évadot végigforgatta, de idén is folytatódnak a Tóth János című tévésorozat felvételei. Mucsi Zoltán a címszereplő, ön Valikát alakítja benne. Azt viszont leginkább csak a szakmabeliek tudják: jógát oktat a színművészeti egyetemen. Honnan jött az ötlet?

Nagyon izgat, hogyan lehet a jógát a színészi felkészülésben használni. Több kurzust is vittem korábban, tavaly pedig Pelsőczy Réka és Rába Roland színészosztályában órarendbe került – a mozgásóra keretében – a jógaoktatás. Idén a bábszínész osztályban tartok órákat. Úgy érzem, voltaképpen színészeknek „találták ki” az egészet. A légzőgyakorlatok, a koncentráció, a hajlékonyság, a befelé figyelés – mind kell a mesterséghez. Kutatni kezdtem, és kiderült: Sztanyiszlavszkij is jógázott, és használta a jógát a színészképzésben, még a próbák előtt is. Persze nem akarom másokra ráterhelni ezt a fanatizmusomat, úgyhogy próbák előtt még nem vettem rá a többieket erre. De otthon rendszeresen jógázok.

Rózsavölgyi Szalon