A három előadás mindegyikére jellemző ugyanakkor a közép-európaiság „diszkrét bája”, ha végiggondoljuk, ezek a sztorik nagyon is erre a régióra jellemzőek, még ha egészen más indíttatásból vagy léthelyzetből születtek is. Elsőként egy egészen személyes monodrámát láthattunk, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház produkciójában, Lajter Márkó Ernesztó saját élettörténetének mozaikjaiból épített fel egy előadást, alkotótársa, Purosz Leonidasz segítségével, s ebben a terápiás célúnak is mondható munkafolyamatban próbálta minden bizonnyal önmagát is megtalálni. Azt a valakit, aki a foci bűvöletében felnőve, egy baleset következményeként keresztszalag-szakadást szenved (innen a cím: Szakadás), és próbál új utat keresni, próbálja a színház világában megtalálni az identitását. A mélyen személyes kitárulkozás magával sodorta a nézőket, s a jól megdolgozott szöveganyagnak, az ügyes szerkesztésnek köszönhetően nemcsak Ernesztó belső világa tárult fel előttünk, hanem a határmenti bihari község, Érsemjén miliője, az ottani figurák szinte szociografikus rajza is: a néző pontosan el tudta képzelni ezeket a figurákat, a családtagokat, a település fura alakjait. Az előadás szépsége éppen ebben rejlett, hogy őszinte, átélhető, több ponton megható volt Lajter Márkó Ernesztó mikrouniverzuma.

A Szakadásban elhangzó Life is life című sláger a beregszásziak (Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház) előadásában is visszaköszönt, amely ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében Nyikolaj Erdman Az öngyilkos című művéből készült. Az alkotótól már megszokhattuk, hogy képes a meghökkentő megközelítésekre, de ebben az előadásában (a nagy sikerű Revizor Ревізор előtt készült ez) egy egészen sajátos és ugyancsak személyes hangot üt meg, mégpedig egyfajta „beregszászi nyelven” fogalmaz, vagyis abból a világból táplálkozik, amiből jött, s ez nagyon jól áll neki. A napjainkban talán felkapottnak is mondható darab ezáltal érdekes „gellert” kap: a beregszászi társulat saját arcára formálja, ehhez hozzájárul az a különleges ukrán-orosz-magyar kevert nyelv, a jellegzetes tájszólás, de azok a – szintén szociografikusnak is mondható – fura figurák, amelyeket nyilván saját környezetükből vett példákból formáltak meg a színészek, mint például a Szása szerepéből lett Sanyi, a lakodalmas zenét játszó DJ. Ebben az előadásban is először szétröhögjük magunkat, hogy aztán a végére átüssenek minket azok a mondatok, amelyekben a főszereplő, Podszekalnyikov arról beszél, mennyire élni szeretne, s nem akar meghalni semmilyen eszméért. Különösen torokszorító és kemény az áthallása ennek a jelenlegi helyzetben. Nagy erejű előadás, elképesztő csapatmunka, megérdemelt sikert ért el a békéscsabai közönség előtt is.

A napot egy ősbemutató zárta: az Aradi Kamaraszínház és a Békéscsabai Jókai Színház koprodukciója, a Néma lakodalom. Tapasztó Ernő és Harsányi Attila alkotópárosa egy román filmből készült adaptációt alkalmazott színpadra, maga az alapanyag egy megtörtént esetet dolgoz fel. Egy valódi lakodalom történetét, amit a Sztálin halála miatti gyász tett „némává”, pontosabban az ott résztvevők a tiltások ellenére megpróbálták hang nélkül lebonyolítani az ünnepet, ám ennek szörnyű vége lett. Az alkotók groteszk világot vontak a színpadra: mintegy recitatívóban beszélik el a szereplők a lagzi előkészületeit, majd eszelős mulatozásba kezdenek. Ebbe az eltúlzott és harsány eszem-iszomba hasít bele a hatalom emberének gyászt előirányzó parancsszava, s még az ezután némába váltó játék is sokáig, sok apró elemével kacagtatja a nézőt. A megelégelt némaság a végén durva megtorlást vált ki, s itt fordul át az előadás egy véresen komoly drámává. Vajon hol van a határa, s mi az ára a meghunyászkodásnak, a mindenáron való szabálykövetésnek? Hol az a pont, amikor azt mondja valaki, hogy meg akarja élni az életét, még akkor is, ha tudja, nem lesz jó vége a dacolásnak?

Három egymásra rímelő színpadi remeklés, három, színészi bravúrokat megmutató előadás, amely így-vagy úgy, de az önazonosságunkról, az életünkről és annak tétjeiről szól. Nem lesz könnyű dolga a zsűrinek…