"Eredetileg ifjúsági darab volt Carly Wijs 2014-es drámája, a több száz ártatlan ember életét követelő beszláni túszdrámát feldolgozó Mi és ők. Magyarország legjelentősebb magánszínházi vállalkozása, az Orlai Produkciós Iroda előadása több okból is rendhagyó. Ez a világjáró darab első olyan feldolgozása, melyet nem a szerző rendez, emellett korhatármegjelölés nélküli, sőt inkább felnőtteknek szól a Lengyelországban és Romániában már sikerrel bemutatkozott produkció. Pedig a minket közvetlenül megszólító két színész viselkedéséből azonnal világos, hogy két gyerek van a színen. A lány és a fiú minden igyekezetével azon van, hogy megértse (és megértesse velünk), mi és miért történt a csecsen terroristák által megszállt iskolaépületben. Dokumentum és fikció között csúszkál az alapanyag, sikerrel ellenállva a melodrámának. Fehér Balázs Benő vagány rendezésében a két színész újrajátssza a történteket, és ebben a felállásban nekünk értelemszerűen a túszok szerepe jut. A konkrétumok az előadás során felépülő absztrakt térben szépen megtalálják a helyüket. A néző pedig végképp elbizonytalanodik afelől, hogy számokkal és tényekkel leírható-e szép új világunk." Jászay Tamás, kurátor

szereplők: László Lili/Józsa Bettina, Vilmányi Benett

kreatív stáb: Szakács Zsuzsa, Bíró Bence
rendező: Fehér Balázs Benő

„Egyszóval a téma erős és kényes, de ezúttal jó kezekbe került, fiatal felnőttekébe. Fehér Balázs Benő rendezésének legnagyobb erénye a következetes színészvezetés és a pont megfelelően adagolt humor. Szerepét sem Vilmányi Benett, sem László Lili nem infantilizálja és nem komolykodja túl.”  Molnár Zsófia, ÉS 

„A Fiú (Vilmányi Benett) és a Lány (László Lili) az elején mindent aprólékosan elmesél. Hányan vannak az évnyitón, milyen a város. Teszik ezt sok számmal, amelyek előbb-utóbb elkezdenek dominálni, a sok szám beleég a tudatunkba. Fehér Balázs Benő rendezése remekül ívet ad a drámának. Az eszközök is találóak, szikszalag, grafiti, a bombákat összekötő drótokat fonalak hálója helyettesíti.” Balogh Gyula, Népszava

„Elhiszem, hogy ők egy kisfiú és egy kislány, mi pedig azok, akiknek mondani akarnak valami nagyon fontosat. Bepillantást engednek a gyermeki gondolataikba. Szívszorító, ahogy próbálják megérteni az értelmetlent (amit felnőtt fejjel sem lehet). Szívszorító, ahogy beavatnak a túszdráma nem csak fizikai, hanem lelki valóságába is. Átérezzük a reménykedésüket, átéljük hallucinációjukat, és a végén ott vannak a könnycseppek is. És a néma, döbbent csend, még az „ez a vége” mondat után is." Szalay Hajnalka

„Az események ábrázolása gyerekszemszögből ugyanis újszerű színházi nyelvet kíván. A fiatalfelnőtt szereplők eljátsszák, hogy gyerekek, akik a felnőttek világán kívül léteznek, legalábbis egy saját világban élnek, saját nyelven, saját módszerekkel kommunikálnak. Helyzetük hasonló az újnyelv-kereső színházcsinálókéhoz: saját, maguk teremtette nyelvükön akarnak megszólalni, ha bármiért is a figyelem középpontjába kerülnek, megszólalásuk, előadásmódjuk egyben identitáskeresés is. A két fiatal színész ezért (is) tud hitelesen a beszláni gyerekek bőrébe bújni, ezért adekvát a játékmódjuk, amikor látszólag „csak” magukat adják.” Kutszegi Csaba, dunszt.sk

Koprodukciós partnerek: FÜGE, Szentendrei Teátrum