Cassavetes az amerikai független film emblematikus alkotója: író, rendező, színész. Előbb filmre vitte a Premiert, az csak majd utólag öltött az „színház a színházban” formát.

A mű a színész-rendező házaspár, Gena Rowlands és John Cassavetes megélt élményanyagából dolgozik. Már John anyja – a görög származású Katherine Cassavetes – is színésznő volt. John fia, Nick és lánya, Zoé pedig rendezők lettek. Rowlands és az eggyel fölötte járó Cassavetes az 50-es években a New York-i American Academy of Dramatic Arts színiiskoláján találkoztak. Ennek campusa akkor éppen az illusztris Carnegie Hall volt. Hamarosan nem csak pár lettek, de munkatársak is. Rowlands a Cassavetes által művelt egyéni hangú filmvilág visszatérő főszereplője lett. Mondhatni Gena John múzsája volt.

Állandó társulatuk is volt, játszottak is együtt ebben a színházban. Bőven van tehát a Premier című filmnek valóságalapja. És most Budapesten a színpadi élményforrás kiegészült a játszók és a rendező hozott anyagával: a film átalakult színpadi változattá, végül a publikum színházi élményévé.

A friss színpadi adaptációt, a magyarországi bemutatót Vörös Róbert és Forgách András írták. Myrtle Gordon „híres színésznő” a Premier főszereplője. Eszenyi Enikő játssza, aki rendelkezik gazdag színházi tapasztalatokkal és Rowlandshez mérhető tehetséggel. Ez a titka a pergő előadásnak, amelyben a főszereplőnőnek a lehető legkevesebb színészi eszközzel sikerül megfogalmaznia a színházról vallott autentikus, költői vallomását. A színház, mint színpadi téma a színésznek mindig csábítás. Eszenyi biztos ízléssel mozog a „hálás szerep” kínálta veszélyes terepén, pillanatnyi felesleget, üres manírt se épít a figurába. Ami persze Martin Čičvák, cseh vendégrendezőnek is a dicséretére válik.

Egy társulat bemutatóra készül, Myrtle Gordon civil életkora által diktált és a művészi kifejezés hiteléért folytatott szakmai küzdelméből adódóan erősen szorong. Nem lámpaláza van, nem a szövegtanulás a gondja, hanem az, hogy egész életét a színház tölti ki, falja fel. A készülő előadás ráadásul épp a színházi munkáról szól. Látjuk, hogy színésztársaihoz képest az ő sorsa a magányos művészé – neki csak a színpad van, nincs is magánélete. Szorongásában nemcsak önpusztító praktikákhoz folyamodik, de a stábot, a darab béli rendezőt – Hegedűs D. Géza –, a „producert” – Seress Zoltán – és az „írónőt” – Börcsök Enikő – is szerepformálása eszközeiként „használja”.

A néző szép lassan átlátja a „színházi emberek” által jól ismert dupla fenekű játszmát, amelyben a játszó élete és a játszott szerep összegabalyodik. Nem mondanám, hogy Eszenyi játéka az „önmaga a szerep” leírással jellemezhető lenne, ő megdolgozik a sikerért. De bizony láttam olyan színésznőket, akik, ha eljátszhatták volna Myrtle szerepét, rájuk illett volna ez a bon mot. És ezzel azt szeretném kiemelni, hogy Cassavetes színésznőfigurája nem spekuláció, hanem valós emberi sorsok drámai tükre.   

A fent említett – megírt és in situ vígszínházi – kollégákkal Eszenyiék mesterien felépített jeleneteket kreálnak, de a legnagyobb tétje Myrtlenek Maurice-szal, a színpadi partnerrel és színészkollégával folytatott „meccsnek” van. A „próbák” pofozás-jelenetsora újabb és újabb meglepetésekkel válik a férfi-nő kapcsolatok civil és színházi szimbólumává. Ebben Eszenyi és a színészt játszó Hevér Gábor remekelnek. Több „felvonásban” töltik meg tartalommal a közhelyszámba menő teátrális fogalmat: a színház misztikumát.

Az önmagában nem túl modern (lásd már Molièrenél is) szituációt egy 20. századi találmány, az álomfejtő pszichoanalízis műbe építése teszi igen aktuálissá. Az „én kettősségének lehetősége” legújabb kori közös terhünk. Konkrétan: a történetben a színésznő véletlenül szemtanúja lesz fiatal „rajongója” – Szilágyi Csenge – halálos balesetének. Elsőre azt gondoljuk, hogy lelkifurdalásból hárítja ezt az eseményt. Úgy emlékszik vissza a traumára, mintha csak álmodta volna. Ám megsejtjük, hogy saját fiatalkori énjét, saját alteregóját látja a lányban. Akinek halála így a főszereplő szuicid karakterét is felvillantja. De végül éppen ez a lelki konstrukció inkább segítségére lesz színészi munkájának kidolgozásában, segít egyáltalán a premierig eljutni, emberi és színészi győzelmét megélni.

A premier-eseményt hátulról, előbb a színpad felől látjuk: és ez az igen esendő szcéna, közben szinte krimiszerű izgalmakhoz vezet. Ebben az „ügyelő” – Király Dániel –, az „öltöztetőnő” – Egri Márta – is precízen szolgálják a fejleményeket. Az egészet félig a nézők pozíciójából is látni engedi a rendezés. És a csaknem tragédiába forduló végkifejlet drámai-vígjátéki jelenete az előadás csúcspontja. Megkockáztatom, színháztörténeti pillanat, amit sokat fognak még idézni.

Nemcsak a színpadra lépést megelőző néhány perc szolgál frenetikus humorral. Szarkasztikus közjáték a „halottlátó” – Hullan Zsuzsa – epizódja is. Nemcsak itt, az egész előadásban van jó adag önirónia, mi nézők gyakran jót derülhetünk.

A színház a színházban előadását jó tempóban rendezte meg Martin Čičvák. A díszletet Hans Hoffer, a jelmezt Pusztai Judit tervezték. A guruló – belső –színpad és a csiki csuki Szent István körúti vasfüggöny jelenetváltásai olajozottan működnek. Egyedül az egészestét betöltő stop-lámpás / lángoló álomautó tűnik feleslegesnek. A pesti, prágai és – a történetben – New York-i identitású stáb nagyon is egy nyelven beszél. Európai kulturális miliőből építkeznek és azt teremtik újjá: Óperencián innen és túl.

Végül a jó színház: laboratórium. Ahol a kémcsőben a színészi lét az „in vivo kísérlet” alanya és tárgya. Most az élveboncolást elsősorban Eszenyi bravúros alakítása, igen intenzív jelenléte tölti meg művészi / emberi tartalommal.