Na, Klárikám, dudált a bőrgyár, ahogy szoktad volt mondani.
Dudált a bőrgyár, kisfiam – mondtad ezt akkor is, amikor jött a hír, hogy már félrebeszélsz, már tényleg nagyon rosszul vagy, hogy aki még látni akar, az fusson, mert nem biztos, hogy lát többé. Kapát-kaszát dobva rohantam a kórházba, de már a folyosó elején hallottam valami törvénytelen nevetést. És amikor beléptem a kórterembe, ott ültél az ágyason törökülésben, mint egy jógatanárnő, és azt kérdezted: „na mi van, kiscsákó, reménykedtél?”

Egy terminátor voltál. Már nem is számoltuk, hányadik kemoterápiával álltál föl a különböző rákjaidból. Gondoltuk, majd megint megoldod. Akkor lettem igazán bizakodó, miután körülbelül 30 kilót híztál az első kezelés után, és majd leszakadt a derekam, hogy ki tudjalak vinni az Ivanov előadásában. Már nem tudom, melyik országban, melyik városban voltunk. Akkor találtuk ki közös megegyezéssel, hogy jobb lesz, ha kikergetlek bottal.
Sosem felejtem el, ahogy a fodrásztárban mutogatod, milyen csúnya bugyit loptál anyádtól és hogy ez majd milyen menő lesz a púpos karakteredhez. Igen, nekem Te színésznőként ott, abban a pillanatban maradtál meg, ahogy az Ivanovban púpos, sánta öregasszonyként félénken, reménykedve, szemérmesen, de kissé kacéran, persze egy kis ciccentés után magadra vontad a figyelmet – régi iskola –, belenéztél a szemembe olyan huncutul és olyan csajosan, mintha tizenhét éves lennél. Csodálatos másodperc volt, mindig felrobbant a színpad, aki játszott benne, az tudja. Mintha tényleg együtt megnyerhettük volna azt a táncversenyt. Ami akkor is igaz volt, amikor hajnali kettőkor elfáradtak a fiatal kis színésznők, és „Örvájn!” felkiáltással még roptál velem egyet.

Mert Te voltál Arany Czaki a Moulinból. Mert veled bele lehetett ugrani a nagybőgőbe. Bármikor. Mert az egyik legnagyobb karakter voltál Budán és Pesten. Mert már kevés van belőled. Mert benned volt mindaz, amit én a pesti éjszakáról, színházi büféről, bohémságról gondoltam tinédzser fejjel. Vagány voltál, hangos, közönséges, érzelmes, túláradó. Igazi színész egyéniség. Olyan, akiről az unokáknak is mesél az ember. Klárikám, mesélni fogok nekik. Elmesélem azt, amikor Bogotában álltunk, és mindenki könyörgött, hogy ne menj a nyomornegyedbe sétálni, mert megerőszakolnak és kirabolnak, mire Te megrándítottad a válladat és azt mondtad: kisfiam, pénzem nincs, kufircolni meg szeretek, úgyhogy mi bajom lehet? Hogy tényleg olyan voltál, mint amit az apám mondott, miután először találkozott veled, Te pedig az anyámat játszottad először és utoljára: egy igazi, belevaló vagány pesti …, és csak azért nem folytatom, mert mindenki tudja, mit akarok mondani. Pedig megfogadtam magamban, hogy lesz néhány csúnya szó a temetési beszédedben, szerintem tetszene neked. Igyekszem ehhez tartani magam.
Talán azért szerettelek annyira, mert olyan típus voltál, mint akik között én felnőttem Dunaújvárosban. Szerettem a nagypofájúakat, szerettem a hangosokat, akik nem félnek. Meg azért, mert engem senki nem tudott felidegesíteni annyira, mint Te. Én a falat két nőért fejeltem le eddig életemben, az egyik Te voltál. Többször gondoltam, hogy kikötöm a szerződésemben: a Czakóval nem vagyok hajlandó dolgozni többet. Most meg itt állok, szívom az orromat meg a könnyeimet egy hajón, ahonnan mindjárt kidobunk téged a Dunába. Na ennyire vagyok következetes. Mert egy primadonna voltál, ha súgtál, ha ügyeltél, mert rólad kellett hogy szóljon. Nem az volt a lényeg, mit csinálsz, hanem hogy Te csinálod. Ez néha vicces volt, néha nem. Mindegy, most már ez nincs. Nincs „ugrik, fut”, meg „kérem a gépész urat, hogy a jeges szelet szüntesse meg a nézőtéren”.
Éltél-haltál a színházért, bárhol, bármikor. Ez volt a családod. Ez a színház azért tart ott, ahol, mert ilyen emberek alkotják, mint Te, akik az utolsó pillanatig szolgálják. És akiknek az a legfontosabb, hogy ha kell, infúzióval is a karjukban, de ott legyenek a premieren. Mint ahogy eljöttél utoljára a Két Koreára.

Életemben először tizenöt évesen láttalak az Akárkiben, a Bartók Béla Művelődési Központban, Dunaújvárosban. Megkísértett a halál – emlékszem a pillanatra, amikor megérezted, hogy meghalsz. Az volt életem egyik első színházi élménye. Most itt állva a temetéseden, ez vicces. A minap megkérdezte a kislányom, kell-e még egyet rajzolni Klárinak a kórházba. Mondtam, hogy most már nem kell. És azt is mondtam, hogy a kurva életbe, azok halnak meg korábban, akik annyira szeretnek élni.
Csákányi Eszter tegnap borozás közben azt mondta, hogy életember voltál. Szerintem ez rád nagyon igaz.
Csókollak, öreganyám, remélem, már együtt söröztök Fricivel. Csókol Magyar Laci is. Egyszer megnyerjük azt a táncversenyt. Csak legyél türelemmel.
Na szevasz. Üresebb nélküled a színház. Csókol a kiscsákó.