Tanítványai máig kíváncsiak iránymutatására, zsigereikben őrzik mániáit, és bár a színházi élettől és a közélettől rég visszavonult, a budapesti Katona József Színház egyik alapítójának véleményére máig kíváncsiak a kollégák és a tanítványok. 

„Székely Gábor rendezései mindig önvizsgálatra késztetők, ezeken az elő adásokon nem menekülhetünk bele abba a kényelmes és önfelmentő nézői attitűdbe, hogy a darab a szomszédunkról szól” – fogalmazott Nánay István a Catullusról írt kritikájában. Ez az önvizsgálat rendezőként mindig saját magával kezdődik?
    –  A színház lényege a személyesség, a személyes közlés vágya. Technikailag nagyon sok minden szükséges a színházcsináláshoz – elsősorban remek színészek –, de a személyesség, a személyes mondandó, amit az ember meg akar osztani a közönséggel, talán a legfontosabb.

Úgy érzem, hogy mindig közösségekben gondolkodott. Tehát ez a személyesség nem csupán azt jelenti, hogy én, Székely Gábor szeretnék valamit elmondani a világról, hanem egy adott közösség kérdései jelennek meg egy-egy előadásban?
    –   Én is közösségben élek, ennek a közösségnek minden tudása és hiányossága megtalálható bennem is.

A színészek, akiket Önről kérdeztem, egybehangzóan állították, hogy komoly elvárásokat támasztott velük szemben. Ez önmagával szemben is így van?
    –   Enélkül nem állíthatnék fel másokkal szemben sem mércét. Abban a színházban, amelyben én hiszek, a legfontosabb a színész. A pályámon azok voltak az igaz találkozások, amikor mást, vagy adott esetben többet kívántam, mint amit addig kívántak tőlük, ők pedig ezt megtiszteltetésnek tekintették és nem agressziónak.

Most evidenciaként említi, hogy a színházban a legfontosabb a színész, noha a korszellem gyakran inkább a rendezői elképzelést vagy időnként önmegvalósítást helyezi előtérbe.
    –   Volt egy folyamat, egy időszak, amely a rendezői színháznak kedvezett. Ezt megelőzően a rendezői elképzelés az irodalmi anyagon alapult, a kortárs- és a klasszikus művek friss gondolatokkal teli értelmezésén. A szószínház azonban kezdett háttérbe szorulni, és még a nagy klasszikusoknak is – amelyek megfejtése igen nehéz – inkább csak a témáját használják a készülő előadáshoz. Érzékelhető a változás, ahogy csökken az olvasók száma, és gyengül a belső képek kialakítására való képesség, ez nagyobb önállóságot biztosít a rendező számára, akinek személyes víziója uralhatja az előadást. S így létrejöttek, létrejönnek kitűnő előadások, többségük talán kevésbé gondolatgazdag. Talán kevesebb bennük az olyan élményanyag, amivel találkozva a közönség magára ismer és személyesnek érzheti a történetet. Ez persze nem is akar történetmesélés lenni, hanem inkább megfejtendő, gyakran nagyszerű képek sora, de lehet, hogy majd a néző maga állít össze ezekből egy saját történetet.

A színész ezekben az előadásokban mintha kevésbé lenne fontos, gyakran eszközzé válik.
    –   A színész mindig eszköz: a színháznak, a darabnak, a közönségnek, önmagának és mindennek az eszköze, és ezt ő boldogan viseli, ha jól érzi magát, és ki tudja fejezni mindazt, ami ő. Számára az, hogy mindezt jelen időben át tudja adni a közönségnek, az különleges feladat, küldetés, izgalom. Most mintha az író, az irodalom kevésbé lenne fontos. A klasszikus értelemben vett remekművek sajátossága a rendkívüli sűrítettség. Egy remekül megírt színmű nem csupán két-három órás előadást jelent, hanem azt a számos végiggondolandó kérdést is, amit maga után hagy.

Amikor tanított, akkor mindig azt javasolta, hogy egy rendezőnek legyenek pontos válaszai az előadással kapcsolatban felmerülő kérdésekre, vagy előfordulhat, hogy ő maga sem dönti el egyértelműen, hogy mi történik?
    –   Ezt többnyire mindannyian eldöntjük, hol rosszul, hol jól.

Ha rosszul dönti el, az mit jelent?
    –   Ezek javarészt szakmai kérdések: például egy jelentről vagy felvonásról kiderülhet, hogy mégiscsak érdemes lett volna kihagyni.

Erre az ember többnyire csak utólag jön rá?
    –   Ha most végiggondolnám, valószínűleg említhetnék egy, két, esetleg három vagy négy darabot, amit sikerült jól megcsinálni. A többi nem maradt meg élénken az emlékezetemben, valószínűleg okkal.

Érdekes, hogy a fiatalok útkeresését, az irodalmi művektől való elrugaszkodást említette. Az 1970-es évek elején akadtak, akik úgy vélték, Ön is túlságosan szabadon nyúl bizonyos művekhez.
    –   Igen, már akkoriban hasonló aggályok vagy időnként vádak merültek fel velünk szemben. Ezeknek volt igazságalapjuk. A kötelező kánont gyakran sértettük meg, de közel sem olyan szabadsággal, vagy a saját szabadságunkba vetett hittel, mint ahogyan most előadások készülnek. Újrafordítottunk darabokat, mert a jelentős drámák magyar fordításainak naprakészségét rendkívül lényegesnek tartottuk. Előfordult, hogy hozzáírtunk, vagy – dramaturgiai megfontolások miatt – azt kértük a fordítótól, hogy erősítsen meg, bővítsen ki bizonyos jeleneteket. Akadtak ilyenek, de fontosnak tartottuk, hogy egy nagyon talányos, rendkívül gazdag darab minden részlete szólaljon meg.

Ez elsősorban annak az iskolának volt köszönhető, amelyet Major Tamás osztályában sajátított el?
    –   Major fantasztikusan elemzett, az elemzés alapjait tőle lehetett megtanulni, de mégsem ezt tartom a legfontosabbnak a tőle tanultakból, hanem a „mániáit”.  Egy idős, később igazán öreg színész, rendező rengeteg energiát ölt Brecht megismertetésébe, műveinek és a színházi felfogásának magyarországi meghonosításába. Míg Gellért Endre az 1950-es években A szecsuáni jólélekből izgalmas, szép, de még keleties előadást vitt színpadra, addig Major már a Brecht-i gondolkodás felelősséget, szikárságát tudta átadni a szakmának és a közönségnek.

A pedagógusi pályájáról szóló, A második életmű című könyvben azt mondják a tanítványai, hogy Ön is a mániáit igyekezett átörökíteni. Milyen mániái voltak?
    –   Mindannyiunkat bizonyos mértékig meghatároz az elődeink sorsa. Én apámat a születésem után elvesztettem, és ennek keserves tudatával nőttem fel. Ez meghatározó volt. Nem azt jelentette, hogy mindent sötétebben láttam volna, de talán árnyaltabban, a dolgok mélységét, bonyolult igazságát is kutatva. A politikában is tetten érhető, mennyire meghatároz bennünket, hogy honnan jöttünk. A háború után kettészakadt országban akadtak, akik az államosítás miatt szinte mindenüket elvesztették, számukra a világ változása károkat okozott. Nekünk nem volt mit elvesztenünk. A gyerekkorom végtelen szegénységben telt, mégis rendkívül szerencsésnek érzem magam azért, amit a sorstól kaptam.
A színházi előadás képi világának megteremtése, a vízió néha fontosabb volt számomra. Gimnazista koromban művészettörténész szerettem volna lenni. Jelentkeztem, de nem vettek fel. Közben a gimnáziumban egy színjátszó csoportot működtettünk, Moliére-t játszottunk. Az egyik osztálytársam mondta, hogy felvételizik rendező szakra. Elmentem én is. Korábban írtam rossz verseket nagyon lelkesen, festettem elfogadható képeket. Talán ezekből állt össze az indíttatás.
Gimnazistaként láttam A kaméliás hölgyet a Madách Színházban. Már nem tudom, milyen volt az előadás, de amikor a nagy jelenetben Tolnay Klárika megkapta az apától a pénzt, hogy lemondjon szerelméről, akkor igen-igen teátrális gesztussal földobta a köteg pénzt, és az csak hullott, csak hullott. Aztán összement a függöny, és a következő jelenetben Margit már nagyon beteg, egyedül van, nincs mit ennie, de ahogyan szétnyílt a függöny, ott hevert a földön az előbb szétszórt pénz. A színház sajnos lehet slampos, rendetlen is. Vagy például a Tháliában ment Gosztonyi Jánosnak egy darabja József Attiláról. Számomra József Attila nagyon fontos volt, már akkor is, és az is maradt. A költő életéről szóló előadás felbosszantott, írtam róla egy verset, be is küldtem az ÉS-be, amit sok más versemmel együtt, természetesen jogosan nem közöltek. Hát valahogy így, a színházzal vitázva kerültem a szélről a színházba.

Majornál Brechtet említette, de volt néhány író, aki Önhöz is közel állt. Az Örkény Istvánnal való találkozását a legfontosabbak közt szokta említeni. Amikor felkérte a Macskajáték színpadi adaptációjának megírására, akkor Örkény már túl volt a Tóték bemutatóján a Thália Színházban. Hogyan látta meg Örkény írásában a színpad lehetőségét?
    –   Azt megérezzük, ha remekművekkel találkozunk, ezek nem hagynak nyugton, folyamatos gondolkodásra késztetnek. Én nem láttam a Kazimír-féle Tóték előadást, de a darabot nagyszerűnek tartottam.

A Macskajáték bizonyos értelemben hagyományosabb dráma, mint a Tóték.
    –   Dehogy. Különlegesen újszerűen használja a párbeszédeket. Bár a szereplők telefonon egymással beszélnek, mindez a közönség közvetítésével valósul meg, hiszen a színészek nekik mondják a szöveget, és a nézők olvashatják ki a gesztusaikból, játékukból azt a belső állapotot, amit a szereplők megélnek. Ez akkor formailag is újszerűnek számított.

Ezt az előadást a sikeres szolnoki bemutató után többször megrendezte, például a Pesti Színházban is. Ilyenkor óhatatlanul újra kell gondolni az egészet?
    –   Számomra a szolnoki előadás volt a legfontosabb Hegedűs Ágival, Koós Olgával, Bodnár Erikával, Kaszab Annuskával. Várkonyi Zoltán remek színházvezető volt, és Örkénnyel barátok voltak. Eljött Szolnokra megnézni az előadást. A Vígszínházban pedig éppen valami hiány adódott, amit ki kellett tölteni, és úgy vélte, hogy ez a darab színészileg is kiosztható.
És ehhez a pályához nagyon nagy szerencse kell! A szereposztás betegség miatt megváltozott, s így fordulhatott elő, hogy a pesti bemutatón Bodnár Erika játszotta Egérkét, és Kaszab Annuska, aki egy csoda volt és Erdélyben óriási sztár, ő játszhatta s Pesti Színházban az operaénekesnő szerepét. Annuska már közeledett a 80. évéhez, és mint jelenség megidézte az elmúlt századot is. Talán ez volt a pesti debütálása. Óriási sikere volt. Bodnár Erika pályájának alakulásához is jelentősen hozzájárult ez a szerencsés véletlen. Én természetesen attól féltem, hogy ez az előadás csak a korábbi bemutató ismétlése lesz, de a fantasztikus színészek: Sulyok Mária és Bulla Elma egészen más előadást teremtettek. Lényegében is megváltozott: a szolnoki színészekkel ellentétben ők a szerepek igazi korát képviselték, azt, amit Örkény megírt. Az idősek már óvatosabban beszélnek a halálról. A szolnoki előadás e tekintetben szókimondóbb és bátrabb volt.

Mindenféle legenda kering a két főszerepet játszó színésznő közti személyes ellentétről.
    –   Ez a két idős művésznő több évtizede dolgozott összezárva egy társulatban. Valamiért talán nem szerették egymást. A próbákon azonban szó sem volt semmilyen háborúról. Később is dolgoztam a Vígszínházban, és a férfi színészek közt is akadtak, akik ellenérzéssel viseltettek kollégáik iránt. Képzelje el, hogy milyen, amikor valakit nagyon nem szeretek, és mégis el kell eljátszanom, hogy szeretem, csak nem akarom elárulni, vagy szégyellem ezt az érzést. Gazdag feladat. Nagyszerű színésznek lenni. A színész tulajdonképpen legtöbbet magáról beszél, az ember ilyen önző, szeret magáról beszélni.

A színházrendező egyszerre pedagógus, polihisztor, koordinátor-szervező, pszichológus – írja Bodó Viktor a már említett kötetben. Önnek melyik volt az erőssége ezek közül?
    –   A szervezőé az nem. Többször voltam színházigazgató, rektor, meg minden más is, de az ezzel járó hatalmat nagyon nem szerettem. A rendezőnek elég felelősség az, hogy pontosan ossza ki a szerepeket, és megérezze, hogy az a színész a szereppel valóban rokonítható-e. Ezt a felelőséget csak súlyosbítja az, hogy az igazgatónak a működésért és a kollégái egzisztenciájáért is felelnie kell.

Azt mondja, hogy ebben nem volt jó, mégis újra és újra megtalálták ezek a feladatok.
    –   Valószínűleg keveset csaltam.

Amikor a pályája során olyan helyzetbe került, ami morálisan vagy emberileg tarthatatlannak bizonyult – legyen szó az Új Színházról vagy a Színház- és Filmművészeti Egyetemről –, akkor mindig karakán döntést hozott.
    –   Minden döntésemnek más-más oka volt. Jó, ha az ember tisztában van önmagával, a lehetőségeivel és az erejével is. Ádám Ottó, kiváló rendező mondta, hogy a rendezés fizikai állapot kérdése, nagyon igénybe veszi az embert. Az első Nemzeti Színházi előadásunk, a Danton halála-rendezés döbbenetes politikai kereszttűzben zajlott. Tizenvalahány kilót fogytam a próbaidőszak alatt. Nem tárt karokkal vártak az általunk nagyra becsült színészek, és ez még csak nem is az ő hibájuk volt. Valószínűleg már későn történt ez a váltás. Ők úgy érezték, hogy amit akartak, amit tudtak, azt már megmutatták, és nem voltak igazán kíváncsiak másra. Kállai Feri később a könyvében leírta, hogy a legjobb szerepeit ez alatt az idő alatt játszotta, és ő volt az, aki a pártnál, Aczél Györgynél és mindenkinél följelentett bennünket.

Így jött létre a Katona József Színház.
    –   A Katona létrejötte korszakos dolog volt. Ezt már akkor is pontosan lehetett érezni. A társulat tagjai egymást választották és a másikat mindenki partnernek tekintette.

Cserhalmi György mondta Csáki Juditnak a portrékötetében, hogy amikor Önt leváltották az Új Színház éléről, akkor megszűnt színésznek lenni. Ön is hátralépett akkor.
    –   Nézze, a színházban a könnyed sikert, az olcsóságot, a felületességet nem kell szeretni. Ha a lehetőségek csak erre visznek, akkor nem kell vállalni. Nekem szerencsém volt, mert ott volt még a tanítás, a főiskola, amit nagyon szerettem. A főiskola elvégzése után Szolnokról jártam föl Major mellé asszisztensnek. Később tanársegédnek. Nagy felelősség a szakmánkról fiataloknak beszélni, a szakma eszközeit szavakba foglalni. És veszélye a tanításnak, hogy egy idő után az ember mindenben a szerkezetet, a dramaturgiai ívet látja, és ez által a tudás által munkájában a szabad választás is szűkül.

Mindig érdekelt, hogy miként lehet úgy művészeket képezni, hogy ne több tucat Székely Gábor rohangásszon a színházi szakmában, hanem mindenki a saját készségeit erősítse?
    –   Mindenkinek más a személyisége, a világképe, a szemlélete, de a mániák azért hatnak. Talán sikerült valamit átadnom a dolgok komolyan vételéből, de mindig óvakodtam attól, hogy bárkinek korlátozzam a szabadságát. Akadnak általánosítható gondolatok vagy megfogalmazások, mégis a személyiség egyedisége az igazán fontos.

Soha nem hiányzott a színházi alkotói lét az elmúlt több mint 25 évben?
    –   Sok volt kollégám vagy korábbi hallgató barátom küld szövegkönyvet vagy videófelvételt a próbákról, előadásról, ezekről beszélgetünk, vitatkozunk. Legutóbb felvételről nézhettem Tarnóczi Jakab, Szabó Máté, Szőcs Artur és Bodó Viktor előadását. Ha látok egy fantasztikus előadást, akkor a szívem is összeszorul, hogy milyen jó színházat játszani. Most Bezerédi Zoli nyűgözött le a 70. születésnapján bemutatott önálló estjével. Aztán Cserhalmi Gyuri saját írásait feldolgozó, két és fél órás fantasztikus előadásával.

Látja, mégiscsak színésznek kellett volna mennie.
    –   Az az igazi csoda. Bezerédi Zolit az első osztályok egyikében tanítottam, most 70 éves. Gyurival Szolnokon, majd a Nemzetiben, Katonában és az Új Színházban együtt kísérthettük meg a legnehezebb kihívásokat.

Mit gondol, mi a legfontosabb, amit sikerült átadnia?
    –   A szakma komolyan vétele. Talán. Ha az ember át tudta adni, hogy ez játék, de nem csak az. Szoktuk mondani, hogy színjátékosok vagyunk, játék nélkül nincs színház, de ez ugyanúgy felelősség is. Nagy a felelősség. Kivételes, ihletett pillanatokat adhat és hozzászólhat a világunkhoz. Kimondatlanul is megfogalmazhat kimondhatatlan dolgokat. Ha ötszáz ember előtt történik egy mondat kimondása, annak hallatlan ereje lehet.