Írások
S most itt a még merészebb újítás: megszületett Az ember tragédiája 2.0, vagyis egy vadonatúj mű. Négyen írták: Darvasi László, Márton László, Tasnádi István és Závada Pál, s a korábbi négy rendező állította színpadra 3 felvonásban. A négy és félórás előadásban az egész társulat szerepel. A grandiózus vállalkozásról Szikora Jánost, a Vörösmarty Színház igazgatóját kérdeztük.
Létrejött 4 új szín, plusz egy keretjáték. Én úgy fogalmaztam meg magamban, hogy 4 az 1-ben játék született, hiszen az új színek önálló műként is megállják a helyüket, nem kapcsolódnak egymáshoz, sőt a Tragédiához sem feltétlenül szorosan – színe válogatja, hogy mennyire. Mi indukálta ezt a revelatív ötletet?
– Az alapinspiráció az volt, hogy játsszunk el azzal a gondolattal: mi történne Ádámmal és Évával, ha a 20. századot kellene végig élniük? Hogyan zajlana az Úr és Lucifer alkuja abban az esetben, ha ennek a tétje az ember feletti hatalom újbóli megszerzése lenne. Nem utolsósorban inspirált minket az a gondolat is, hogyha körülnézünk a világban, az egész bolygó egy csődtömeg: ózonlyuk, járványok, globális felmelegedés, és előbb-utóbb sikerül élhetetlenné tenni ezt a bolygót. Tehát, ha az ember életben akar maradni, akkor ez az élettér már nem élettér tovább, innen el kell menekülni, és kell a Marson vagy bárhol máshol, ahol lehet élni, egy új életteret találni. Föltettük magunknak a kérdést, hogy mi hogy állunk ehhez az alternatívához? Elég hamar a végére jártunk annak a meggyőződésünknek, hogy az igazi megoldás nem az, ha elmenekülünk innen, hanem hogyha megpróbáljuk élhetővé tenni ezt a bolygót, de ehhez máshogy kell tekintenünk a bolygóra is, önmagunkra is, a történelmünkre is. Ezek a gondolatrakéták indították be a szerzőket, s aztán ki-ki persze a maga elképzelése szerint fogalmazta tovább.
Ki döntött a szerzőkről?
– A döntés közös volt a rendezőkkel. Bedobtunk íróneveket, és természetesen azok az írók merültek fel elsősorban, akikkel korábban már dolgoztunk. Ez alól egyetlen kivétel volt, akit én nagyon szerettem volna behozni a csapatba, Térey János. Ő nagyon sok premierünkön itt volt, szerette ezt a társulatot, s én mindig is szerettem volna Jánossal dolgozni. János elment a nyáron, és akkor meg is akadt néhány hónapra az egész projekt, mert bizonytalanná váltunk, hogy tudjuk-e ezt folytatni, szabad-e ezt folytatni? Aztán azt mondtuk, igen, s ekkor jött be a képbe egy másik író, akivel ugyan még nem dolgoztam, de mindig szerettem volna, ő pedig Darvasi László.
A nyitó keretjáték után övé az első rész, a Titanic-bál, ami a másik három résztől elüt, lényegesen líraibb azoknál. Ezt te rendezted.
– Valóban, ez szövegben is és színpadi stílusában is kilóg az előadásból. Én kértem Darvasitól a Titanic-témát, mint ahogy Téreytől is ezt kértem volna. (A többi író szabadon választott.) E mögött az a szándék húzódik, hogy a Titanic egy történelmi sorsforduló is volt, egy jelképes mozzanata a hajdani világ elsüllyedésének. Az ún. Belle Epoque, a boldog békeidők korszaka az I. világháborúval véglegesen lezárult, s mintegy ennek a jóslatszerű megelőlegezése volt a Titanic süllyedése. Maga a 20. századik is 1912-ben kezdődött, s nem 1900-ban. Tehát én megidézek a színpadra egy olyan díszes, finom úri világot, amelynek aztán már soha többet nem lesz helye a 20. században.
A Titanic után nem esik szó az 1. világháborúról, hanem mindjárt a két világháború között találjuk magunkat a Závada Pál által írott Nagyváradi-berlini színben, amit Hargitai Iván rendezett. A szerző a 30-as évektől indít, aztán eljut egészen 1989-ig. Nála éreztem legjobban a szándékot, hogy a madáchi műhöz képest írja meg a mondandóját, még fontos mondatokat is visszaidéz a Tragédiából.
– Nagyon örültem annak, hogy az írók – így Závada is - jó érzékkel olyan epizódokat választottak ki a 20. század dramatizálható epizódjai közül, amelyeket nem feltétlenül ismerünk. Ha valaki tudja, hogy ki volt Leni Riefenstahl, az jó, de ha nem ismeri, akkor ebből az epizódból valami alapinformáció mégis csak leszűrődik hozzá. És az is egy egészen különleges írói lelemény, hogy egyszer csak ott találjuk magunkat a nagyváradi gettóban. A gettó szörnyűségeit már sokan megmutatták, de azt, hogy egy gettóban elkezd működni egy kommunista sejt, és a zsidó kommunisták a többi zsidótól izolálják magukat, ezt nem sokan tudtuk! Tehát javában bent vagyunk a zsidóüldözés poklában, és ebben a pokolban már ott érlelődik a következő pokol, a kommunista terror pokla.
Závada egészen 1989-ig elugrik a történelemben, de akármit is mutat meg, mindenből az látszik, hogy az emberrel valami komoly gond van: bármit csinál, a természetének a rossz oldala győzedelmeskedik, s ez a másik ellen fordítja.
– Én emlékszem 1989-ben arra az eufóriára, amit a berlini fal leomlása jelentett, s az eufóriát az a remény táplálta, hogy minden megváltozik. És ha most az Európai Unióra tekintünk, akkor csak azt tudom mondani, hogy nem ezt vártuk. S ezt is megírja Závada ebben a színben. Madáchtól sem idegen az a dramaturgiai szerkezet, hogy egyszer csak előre tekint az időben. Hadd utaljak itt a Kepler-színre, amiből előre ugrunk a francia forradalomba, majd vissza. A munka során vita is volt közöttünk, hogy tartsuk-e az idő múlásának linearitását vagy pedig megengedhető egy ilyen előre mutatás? Végül is úgy döntöttünk, hogy ha a Nagyváradi – berlini színt különálló egységként kezeljük, márpedig ez önmagában a második felvonás, akkor igen.
A harmadik felvonás a Délfrancia színnel kezdődik, benne Picasso történetével, amit Márton László írt meg. Nekem a legjobban ez lóg ki az előadásból, Márton ragaszkodott a legkevésbé a madáchi koncepcióhoz.
– Igen, mert ebben a leghalványabb az Úr és Lucifer jelenléte Ádámhoz és Évához képest.
Meg Éva jelenléte is Ádámhoz, azaz Picassohoz képest.
– Ez nyilván Márton László véleménye, hiszen a kezdet kezdetén, amikor beszélgettünk az írókkal, valamennyien megegyeztünk abban, hogy Az ember tragédiája a férfi- nő kapcsolatnak is egy különös látlelete. Egyébként az, hogy Picassoval a 30-as, 40-es években találkozunk, ez azt is jelenti, hogy fény derül arra, amit nem feltétlenül ismerünk vele kapcsolatban, hogy ez idő tájt mélységesen hitt a kommunizmusban, magával Sztálinnal is kapcsolatban volt, noha személyesen nem találkoztak.
S ráadásul ez a Picasso-epizód azért is üt el az összes többitől, mert a rendező, Horváth Csaba, aki a Forte Társulat vezetője, mindig mozgásban gondolkozik. Tehát még Gáspár Sándor is – aki nem táncos - Picassoként elkezd koreografált mozdulatokban létezni, ha ezt megkívánja a dramaturgia.
– Már a madáchi alapmű színpadra állításakor is vállaltuk a négy rendező személyiségéből adódó különbségeket: teljesen más habitusúak és másként gondolkodnak stilárisan a színházról. Ezért is nagyok az egyes részek közötti különbségek, amikre a mostani előadásban az írók eltérő stílusa, világlátása is ráerősít. Így aztán megint egészen más a negyedik epizód, a Csendes- óceáni szín. Írója Tasnádi István, rendezője Bagó Bertalan. Ez már a jövő, ami borzasztó, de abszolút a mából indul ki: környezetszennyezés, ökoterrorizmus, szeméthegyek az óceánban, A végletekig manipulált világban minden a pénzről szól. Egészen elkeserítő…
S jön a keretjáték vége, amelyet csakúgy, mint a keretjáték elejét, Márton László írt meg. A sok borzalom után, ami hihetetlenül megüli a nézőt, felcsillan valami kis reménysugár. Ezt így írta meg a szerző, vagy te rendezted egy picit optimistára?
– Ez közös munka volt. Laci nagyon készségesen idomította a szöveget és a helyzetet ahhoz, hogy ez a fajta halvány remény meglegyen. Ez a reménysugár a világnak a másik oldala, amiről nem szoktunk beszélni, mert olyan természetesnek vesszük, hogy van. Ez az igazi oxigénünk, ebben marad életben az ember, és ez a humánum. Ennek a lényege visszavezet az ősi vallások tanításához és Jób könyvéhez. Jób könyve is a Sátán és az Úr közötti alkuról szól. A Sátán be akarja bizonyítani az Úrnak, hogyha az embert nagy megpróbáltatások érik, akkor el fogja veszíteni a hitet, és nem hisz istenben: ha ilyen szörnyű dolgok vannak a világban, isten nem is létezik! Jób könyve tagadhatatlanul volt az inspirációs tényezője Goethe Faustjának és Madáchnak is, és hogy Jób kétségbeesett mondataihoz kanyarodik vissza Márton László, ez egy nagy írói lelemény.
Óriási ez a színházi vállalkozás. Rengeteg írói, rendezői, színészi energia van benne– még végig nézni is feladat az előadást, különösen ilyen komoly intellektuális tartalommal. Megérte megcsinálni, különösképp így koronavírus idején?
– Igen, természetesen megérte. Sokkal unalmasabb volna a világ, hogyha ezt nem csináltuk volna meg. Persze, istenkísértés ez, mert ellene megy a külső realitásnak, ennek az előadásnak minden szeglete harcos nemtörődömbele. Hogy ennek az istenkísértésnek mi lesz a jutalma vagy a büntetése, erre csak egy hosszabb idő távlatából tudok válaszolni.