Írások
Már diplomázásának évében, 1970-ben szerződtette a Magyar Állami Operaház. Azóta, fél évszázada énekel a dalszínházban, legutóbb a Saloméban és az István, a királyban lépett pódiumra, s ha nem lenne vírushelyzet, ma is rendszeresen találkozhatna vele a közönség. A nemet mondás fontosságáról, Bartók főhőséről, a csendes külföldi karrierről, az átadandó tapasztalatokról és arról is beszélgettünk a világjáró basszistával, miért nem akar példakép lenni.
Mi a titka, hogy ma is, lassan 73 évesen ilyen kiválóan énekel?
– Titka nincs, talán csak az, hogy mindig megpróbáltam magam kondícióban tartani, testileg-lelkileg. Régebben naponta kétszer biciklivel jártam be otthonról, a hegyről a dalszínházba. Ha ma már erre nem is vállalkozom, a városon belül azért még mindig tekerek, haza pedig a kismotorommal megyek. Karban tartom a hangom, s persze az is szerencse, hogy mindig tudtam nemet mondani. Kellett is, mert kétszer annyi szerepre kértek fel, mint amennyiben fel tudtam volna lépni. Ha mindent elénekelek, amire hívnak, akkor már húsz esztendeje nem lenne hangom… Persze, mindez az időmbe se fért volna bele, hiszen aktív koromban nem volt olyan nap, amikor ne énekeltem volna valahol. Vagy az Operaházban, vagy az Erkel Színházban, vagy valamelyik koncertteremben, vagy egy templomban, egy kultúrházban, vagy külföldön. Ha nem próbám volt, akkor előadásom, nem kellett hát otthon skáláznom, beénekelnem, mert folyamatos edzésben voltam.
Pedig nem is énekesnek készült, hiszen vonzotta az orvosi hivatás is…
– Az orvosi egyetemre azonban csak egy évvel később vettek volna fel, s előtte még egy esztendőt katonáskodnom kellett volna. Viszont a művészeti szakra járóknak nem kellett bevonulniuk, elkezdtem hát az életemet a Zeneakadémián és arra gondoltam, kivárom ott azt az egy évet, utána pedig majd ismét jelentkezem az orvosira. De ezalatt az első esztendő alatt felajánlották nekem, hogy vonjam össze a második-harmadikat tanévet, mert olyan jól haladok. Amikor láttam, hogy ennyire bíznak bennem a tanáraim, akkor úgy véltem, érdemes az éneklést folytatnom. Magával ragadott a zene. Később arra biztattak, ismét vonjak össze két évet, erre azonban már nemet mondtam. Az énekesi pályát 18 évesen kezdtem el, tudtam, van még tanulnivalóm, fel kell zárkóznom a többiekhez a zenei műveltség terén.
De ahogy megszerezte a diplomáját, máris a Magyar Állami Operaház tagja lett, 1970-ben.
– Egyenes volt az utam a dalszínházba, hiszen már főiskolás koromban úgy készítettek fel a tanáraim, hogy kész repertoárral érkezzek a társulatba.
Hogyan fogadták a kollégák?
– Szeretettel. Nem éreztem soha féltékenységet, ellenségeskedést. Mindenkivel jóban voltam, a fach társaimmal - Polgár Lászlóval és Gregor Józseffel - szintén remek volt a kapcsolatom, olyannyira, hogy még közös hangversenyt is adtunk, Három basszus címmel. Kedves emlék az a koncert, néha még ma is belehallgatok. Mindannyiunknak volt feladata bőven, és mindenkinek kerek volt a pályája. Én is tettem mindig a dolgomat.
Pedig volt, amikor kétszer annyi fellépése volt külföldön, mint itthon…
– Szép csendesen bejártam a világot. Nem büszkélkedtem soha azzal, hogy merre énekelek, nem csaptam nagy hírverést, és így nem voltak irigyeim sem. Itthon mindig számíthattak rám, közben pedig utaztam. Mindenhová visszahívtak, s én így voltam boldog. Kevés olyan dalszínház, koncertterem akadt, ahová nem jutottam el. A Don Carlos Fülöp királyát is külföldön énekeltem először, Kékszakállúként pedig a milánói Scalában debütáltam.
Döbbenetes számú előadáson, négyszázszor keltette életre Bartók főhősét. Nem vált soha unalmassá?
– Nem, hiszen 17 különböző rendezésről és két hanglemezről és egy filmről beszélünk, s persze nagyon sok koncertszerű előadásról. Az első Juditom még Szőnyi Olga volt, aki először Székely Mihállyal énekelte ezt az operát. A partnereim között megtalálni Kovács Esztert, Sass Sylviát, akivel filmet is forgattunk, vagy Komlósi Ildikót, akinek én voltam az első Kékszakállúja Miskolcon. Bejártam a világot ezzel a szereppel, s néha magam is rácsodálkozom egy-egy előadásra, amikor felbukkan róla az interneten néhány kalózfelvétel. Az emlékezetes produkciók közé tartozik például a gyulai is, amelyet Sík Ferenc rendezett. Bár csak beestem a főpróbára, éppen külföldi vendégszereplésről érkeztem, lenyűgöző helyszínt jelentett a vár. Nagyon hatásos volt az is, amikor az ötödik ajtónál óriásira nagyítva vetítették ki a figurámat. Különleges, magával ragadó előadásként él az emlékezetemben. Akadtak rendhagyó színrevitelek is, tényleg temérdek helyszínen, nagyon sok, különféle művésszel szerepelhettem Kékszakállúként. Erre a figurára kaptam a legtöbb felkérést.
Járta a világot és itthon is rendszeresen szerepelt. És nem vállalta így sem túl magát…
– Nem tudtam többet tölteni a fejembe, ez volt a fék, ami megóvott attól, hogy idejekorán elveszítsem a hangomat. Nem voltam soha gyorsan tanuló, ezzel mindig megküzdöttem. Gyengébb volt a fejem, mint a hangszalagom. Egy szezonban három-négy opera szerepet tanultam meg. S tényleg nem vágyakoztam soha semmire, mert mindig a bőség zavarával küzdöttem. Akadnak énekesek, akik gyorsan tanulnak, és ezt megsínyli aztán a pályájuk. De nem tudom azt mondani, hogy rosszul teszik, hiszen ma nagyon más a világ…
Mennyire jelentett nehézséget, hogy fiatalon már olyan figurákat kellett életre keltenie, mint Fülöp király vagy Sarastro?
– Az idő múlása e téren könnyebbséget jelentett, hiszen ifjú koromban rengeteget maszkíroztak, tele voltam mindennel ragasztva, hogy hozzáöregedjek a szerepkörömhöz. Ahogy aztán teltek az évek egyre inkább saját arccal kelthettem életre a különböző figurákat, ami nagy könnyebbség ezen a pályán. S persze, közben változott is az ezekről a szerepekről vallott elképzelésem. Az ennek a hivatásnak a nehézsége, hogy a pálya kezdetén a tapasztalat kevés, viszont akad jócskán vitalitás és erő, s mire az énekes megérik arra, hogy majdnem mindent tudjon a szakmáról, addigra sajnos abba kell hagynia.
Szerencsére Önről ezt nem lehet elmondani, hiszen ma is színpadra lép - azaz lépne, ha nem lenne vírus…
– Igen, de persze ma már más szerepeket énekelek, mint egykor. Az én pályám csúcsát - úgy érzem - a negyven és ötven éves korom közötti korszak jelentette. Összeségében szerencsém volt azzal, hogy végigénekelhettem az összes nagy basszus szerepet és mindent felvettek velem. Negyven lemezem van, de akad emellett rengeteg rádió- és tévéfelvétel, film. Mindent rögzítettek, az oratóriumtól a magyar nótákig, mindent megőrzött a technika. Néha én magam is megdöbbenek, hogy hol mindenütt jártam, mi mindent csináltam… De ma már nem is vágyom arra, hogy a nagy szerepekben lépjek színpadra. Azokat a feladatokat vállalom el, amelyekben még illúziókeltő tudok lenni. Az embernek tudatában kell annak is lennie, hogy egy bizonyos életkorban mi az, amire valóban képes. S szeretném, ha a fénykoromban nyújtott teljesítményre emlékezne a közönség.
Nem nehéz a temérdek főhős után epizódszerepekben színpadra állni?
– Nem, örülök, hogy még ennyi idősen is a pódiumon lehetek. A pályám sorám többet elértem, mint az én fachomban általában egy énekes. Érdekes, hogy A varázsfuvolában 42 évig Sarastro voltam, aztán két rendezésben Öreg papként léptem színpadra, a Borisz Godunovban pedig a címszerep mellett Piment is énekeltem. A Fidelióban miniszterként kezdtem, Roccóként folytattam, és ebben a szezonban Második rab lettem volna, ez a premier azonban már elmaradt a vírus miatt. Pedig így lett volna a miniszterből második rab… De az összes feladatot szerettem, és most már örömmel hallgatom a fiatalokat. Ez engem teljesen kielégít.
Két fiatal kollégájának, akik most Sarastróként lépnek színpadra, segített a betanulásban is.
– Tényleg örömmel tettem. Szívesen adom át mindazt a tapasztalatot, amit az elmúlt évtizedek alatt szereztem. Nem akarom a sírba vinni a tudást. S nagyon kedvesek velem a fiatal kollégák, megható, ahogyan kezelnek.
Miért nem tanít?
– Amikor először hívtak a Zeneakadémiára, akkor még nagyon benne voltam a művészi életben, nem lett volna rá időm. Amikor nyugdíjas lettem, akkor is kaptam felkéréseket, de akkor azt éreztem, már nehéz volna elkezdeni. Viszont ha a kollégák megkérnek, szívesen segítek. Nem kritizálok meg senkit, de a kérdezőnek négyszemközt elmondom a véleményemet. Ha tud belőle profitálni, annak nagyon örülök. Egyébként nem akarom ráerőltetni senkire a nézeteimet. Nem akarok példakép lenni, még a saját családomban sem, semmilyen szinten. Mindenkinek más az útja, amit magának kell megtalálnia.
Hogyan néz ki az idei szezonja?
– A Bazilikában már lassan egy évtizede minden csütörtökön koncerteztem Teleki Miklós orgonaművésszel, sajnos ezt a sorozatot a pandémia megakasztotta márciusban. Ráadásul mióta nyugdíjban vagyok, azaz tizenkét éve, az idei évad tartogatta a legtöbb felkérést a dalszínházban, hiszen a Salome- és az István, a király-premierben is részt vehettem, emellett lett volna két Verdi Requiemem is. A vírus miatt azonban sajnos ezeknek az előadásoknak csak egy része valósult meg. S azt sem látjuk még, hogy mikor indulhat újra az élet… Született azért nemrég az István, a királyból egy lemez, a felvételben én is részt vettem. Talán a jövő évad már zavartalan lesz, s bízom benne, hogy 2021-ben is énekelhetek. Mindenesetre az Ybl-palotába szeretnék még visszatérni. A pályám során ugyanis kétszer is bezárta a kapuit. Nem tudom, hogy énekesként sikerül-e még, de legalább nézőként szeretném látni, hogyan újult meg a ház. S tényleg úgy érzem, hogyha már nem hívnak szerepelni, akkor sem fogok megsértődni. Az élet ilyen, ezt tudomásul kell venni. Én pedig már minden szinten megtaláltam a boldogságomat és nyugalmamat.
Ilyennek képzelte az a zeneakadémista fiú az életét, aki az orvosi hivatás helyett a zenét választotta?
– Nem is tudom, hogy milyennek képzelte… Nagyon régen volt már. De most így utólag azt tudom mondani, hogy jobb volt, szebb lett, mint amilyennek valaha is gondoltam.