Írások
Amikor feljöttél a színpadra, nem ismertelek meg. A kereskedelmi tévék tökéletesen sminkelt Liptai Claudiája helyett egy egyszerű vidéki háziasszonyként jelensz meg viseltes ruhában, barna hajjal, aki a ház körüli kertjét szokta ápolgatni.
– Amikor Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója, az előadás rendezője kb. 1 éve megkeresett ezzel a darabbal, akkor azon gondolkoztam, hogy vajon ezt tényleg nekem akarta elküldeni? Nem lehet, hogy csak félrement a hívás? Egy velem szöges ellentétben álló karaktert kell megformálnom, és én nem vagyok egy rutinos színésznő. Tíz éve nem volt premierem színpadon, tehát nem ugrálok egyik szerepből a másikba, amikor lenne alkalmuk a nézőknek ilyennek is meg olyannak is látni. De ő azt mondta, hogy higgyem el, én ezt meg tudom csinálni. Meg kellett fognom egy olyan karaktert, akinek semmi köze hozzám, ügyelnem kellett arra is, hogy ne legyek modoros, ne egy olyan kitalált hangon beszéljek, ami nem hihető. Ez egy nagy küzdelem volt végig. Többfajta színész van. Van, aki állandóan karakterben gondolkozik, és van, aki minden szerepet magára húz. Én valószínűleg inkább az utóbbi vagyok, egy kicsit mindent „claudiásítok”, mert azt gondolom magamról, hogy én csak ezt tudom, ami kishitűség a részemről. Azt hinné az ember, hogy persze nem kell sorozatgyilkosnak lennie egy színésznek, hogy el tudjon játszani egy sorozatgyilkost, viszont azért nem árt, hogyha egy kicsit hasonlít ahhoz a valakihez. De ez nem így van, mindannyian hasonlítunk mindenhez, amit látunk magunk körül. Tehát szerintem bennem is megvan az a kisember, akit megformálok, ez a kicsit semmilyen konfliktuskerülő valaki, és ebbe próbáltam belenyúlni és onnan megérteni, hogy valaki miért nem rázza meg a férjét, amikor megcsalja őt… De biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan a nézőtéren is elgondolkodnak: lehet, hogy én is így élek?
Ez egy monodráma. Mondod a magadét – abszolút eszköztelenül. Egy totál jellegtelen, szürke nőt alakítasz, akit nem veszünk észre, ha szembe jön az utcán.
– Csodálatos, hogy ezt mondod! Ki kellett számolni a nézőnek: már lement két nő és három van a színlapon, akkor ez a kis barna, aki itt ül, ez csak a Liptai lehet…! ( Ha-ha) Ez volt a szándék: hogy ne emlékezz a részletekre, de maradjon egy erős benyomás. Soha nem voltam még egyedül színpadon. A show-műsorokban mindig áll mellettem valaki, s ha nem tudnék megszólalni, akkor majd kisegít. Na, most kiültetni engem egy színpadra huszonöt percig egy számomra teljesen idegen szerepben…! Hát ez nagy nehézségnek tűnt. De én egy jó gyerek vagyok, nem munkaalkoholista, de a melóban maximalista. Azért a premierre csak a férjemet mertem elhívni, de most már biztatom az ismerőseimet is, hogy jöjjenek el és nézzenek meg.
Tíz év óta ez a második premiered. Az első is itt a Centrálban volt, azóta is nagy sikerrel megy a Pletykafészek.
– Amikor Puskás Tamás felhívott, hogy lenne egy darab, amiben játszhatnék, akkor szintén úgy éreztem, mint most: biztos, hogy engem hív? Biztos – mondtam magamnak, mert egy nagyon ismert név segít behozni a nézőket egy magánszínházba. Ugye, miután eljöttem a Vígszínházból 1999-ben, az RTL Klubhoz szerződtem óriási nézettségű műsorokba, tizenegy év alatt csak egyszer fordultam meg színházban. Aztán mikor elkezdte sorolni, hogy kikkel játszanék: Básti Juli, Rudolf Péter, Scherer Péter…, nem volt kérdés. Tehát Tamás adott akkor egy lehetőséget, és most is egy újat, ami tényleg megint valami egészen más ajtót nyit meg.
Mit mondott Puskás Tamás, miért gondolt rád?
– Azt mondta nekem, hogy látott régen játszani, tudja, hogy egy jó színésznő vagyok, meg jó a humorom, s a Neil Simon-darab egyértelműen a humorra épül. És az mondjuk egész jó hozadék, hogy még híres is vagyok.
A Pletykafészekbeli karakter lényegesen közelebb áll hozzád. Az könnyebb feladat volt?
– Biztos, hogy az a szerep egy könnyebb út, de az is egy nagyon komoly próbafolyamat vége. Azt szokták mondani, hogy ha az olvasópróbán nevetünk vagy meghökkenünk, akkor jó lesz majd a premier is. A próbák során úgy éreztük, hogy szétesik minden, a főpróbán egyenesen azt, hogy egy kaccantás nem lesz... És aztán szétverték a házat! Tegnap is teltházzal játszottuk, pedig nem könnyű visszacsalogatni az embereket a színházba.
A Centrál Színház honlapján már látható, hogy rövidesen egy harmadik darabban is játszol, aminek a címe: Ma este felnövünk. Ennek mikor lesz a bemutatója?
– Ha minden igaz, akkor tavasszal. Ugye ez a nagy sikerrel játszott Ma este megbukunk szerzőgárdájának az újabb darabja, s egy angol hölgy, Kirsty Patrick Ward fogja majd rendezni. Az angol humornak itt is nagy szerepe lesz, örülök, hogy ebben is felléphetek.
Persze az egy dolog, hogy Puskás Tamás fölkért téged már három szerepre, de te visszautasíthattad volna őt. Mondhattad volna, hogy „bocsánat, én már nem akarok színésznő lenni, jól elvagyok az életemmel, a showműsorokkal, a tv-s sorozatokkal, a férjemmel közös cukrászattal…” Megfordult-e ez benned?
– Ha nemet mondtam volna, azt csak a félelem mondatta volna velem, hogy nem vagyok erre képes. S mondtam volna Tamásnak, aki belém látja például ezt a beszélő fejet, hogy én ezt nem csinálom meg, mert félek? Őszintén megmondom, hogy több dolog nyomasztott a próbafolyamat alatt. Egyrészt, hogy képes leszek-e megugrani a lécet magam felé, másrészt, hogy Tamás ne csalódjon bennem. S most, hogy olvasom a kritikákat, úgy érzem magam, mint egy kisgyerek a cukorkaboltban, hogy sikerült, és nem okoztam csalódást neki. Persze, nagyon sokan gondolják, hogy minek nekem a színészet? De hát mégiscsak erről van papírom, meg számomra így kerek a világ: csinálom a szokásos dolgaimat, és amit ott kapok, azt belehozom a színészi munkámba, ezt pedig majd átviszem azokba.
Te naponta megélheted a sikert, folyamatosan a bulvár magazinok címlapján szerepelsz. Az a világ hogyan viszonyul a színházhoz?
Semelyik nem tud se többet, se kevesebbet, mint annyit, hogy örömet okoz nekem, meg másoknak. Én mindig úgy éreztem egy kicsit, hogy azért is vagyok kívülálló a színházban, mert én nem voltam olyan elhivatott, mint egyesek, akik vágytak megmártózni a művészet mély bugyraiban. Ennél én valószínűleg felületesebb vagyok. Nem véletlen, hogy annyiféle dolgot találtam ki már az életemben, mert nagyon hamar úgy érzem, hogy egy idő után rutinná válik minden, és kellenek az új inspirációk. Eleve nem azért lettem színésznő, hogy Csehovot játsszak, hanem hogy abból a szörnyű családi helyzetből, amiben éltem, kilépjek, és barátokra leljek vagy egy másik családra. A színészet egy vonzó dolognak tűnt, meg valószínűleg a véremben van a színjátszás. Amúgy meg soha nem súlyozom a teendőket, ami van aznap, az a legfontosabb.
Mik mostanában a fontos munkáid a színészet mellett?
– Most elkezdünk egy új műsort az RTL Klubon, ez a Nőkomment. A Mestercukrász is jön majd tavasszal, ami ugyanaz lesz, mint a Konyhafőnök, csak cukrászokat keresünk, abban a műsorban műsorvezető és – képzett cukrászként - szakértő leszek. Csináljuk a férjemmel, Pataki András cukrásszal az Édeskettes című rádióműsorunkat, de ott vannak a cukrászdák is, az érdi nagy cukrászda mellett a kicsi a Hegyvidék Bevásárlóközpontban, ami én rendeztem be, teljesen az én kezem nyomát viseli, ott imádok a pult mögé állni és eladni. A nyáron elkezdtem tanulni az ételfotózást is. Be kéne fejeznem már a második könyvemet, amit írok vagy hét éve. Az első 2012-ben jelent meg Álomnő címmel. Ez egy krimi kalandregény, egész nagy siker lett, mert egy csomó példányban elkelt. A második is kicsit krimi, kicsit nőies sztori lesz, én ezt a fajta világot szeretem.
Ha kapnál újabb megkereséseket – akár más színházaktól is - akkor hagynád, hogy beszívjon téged újra a színészet, amit már-már elhagytál?
– A színészetet nem hagytam el. Nekem eleve nagyon nehéz az elengedés. Anyukám halála óta rendszeresen találkozom szakemberrel is, hogy kibeszéljem magamból a fájdalmakat, és nagyon megviselt kislányom, Panka apukájának, Gesztesi Károlynak a halála is. Tehát igen erősek a veszteségeim, s amúgy is jutott nekem töményen az életből, úgyhogy nekem maga az elengedés megy a legnehezebben. Ezért én soha nem úgy gondoltam a színészetre se, hogy az már többé nem lesz, hanem olyan, mint egy alvó ügynök, aki majd egyszer, ha akar, jön, ha meg nem, nem. Biztos vagyok benne, hogyha megkeresnének, akkor minden egyes ajánlaton elgondolkoznék. A színház azonnali visszajelzés, azonnali élmény az embereknek, és ez nekem is nagyon sokat számít. A Beszélő fejek főpróbája előtt, ahogy álltam a takarásban, úgy éreztem, hogy megfulladok. Most már úgy megyek be a színpadra, hogy el akarom ezt a történetet mondani a nézőknek.
A fotók a Centrál Színház Alan Bennett: Beszélő fejek című előadásából