Ha valaki sok mindent szeretne megtudni a ’60-as,’70-es évek - nemcsak - színházi világáról, hanem arról például, hogy hogyan lehetett létezni autonóm gondolkodóként azokban az időkben, akkor ehhez a Szabadságszigetek nagy segítséget nyújt. Önön kívül jónéhány egykori művésztárs is megszólal még a kötetben, velük kétségtelenül árnyaltabbá válik a kép. Mi volt a cél ezzel a nem mindennapi vállalkozással?
  –   Egy idő után az ember elkezdi gyűjteni azokat a dokumentumokat, amelyeket örökül akar hagyni az utókorra. A színművészet olyan létezési forma, amelyiknek nem nagyon van nyoma, vagy csupán másodlagos nyoma van filmszalagon vagy elektronikusan, de ez már nem ugyanaz a társas alkalom, ami az élő, lélegző színházat jelenti. Én sokfelé dolgoztam, s sokféle másodlagos nyomot hagytam. Például a Magyar Televízió birtokában van egy 1962-es felvétel az Egyetemi Színpadról, ez pedig Plautusnak az Amfitruo című műve. Ez Huszár Klára rendezőnek köszönhető, aki a ’60-as években az ókori irodalom színpadi a reneszánszának egyik úttörője volt, természetesen a férje, Devecseri Gábor fordításaival. Valahogy összejátszott ez az időszak azzal, hogy az Egyetemi Színpad Universitas együttese Ruszt József és Dobai Vilmos vezetésével szintén újrafelfedezte a klasszikusokat. Szerencsés éveim voltak, az Alkésztiszben játszottam Héraklészt és az Oreszteiában Oresztészt, ami nagy kihívás volt egy akkor 20-22 éves fiatalembernek.  Korán kerültem hivatásos színházi körülmények közé, miközben bölcsész végzettségem van.

Miért akart a színház közelébe kerülni?
  –   Fordítsuk meg a dolgot: a színház került az én közelembe. Az ELTÉ-re jártam, s már az első év első hónapjában ott találtam magam az Egyetemi Színpadon, ami a szellemi életnek az a központja volt- szinte egyetlenként - , ahol minden műfaj képviselői találkoztak. Akkor indultak azok a költők, akikkel később szoros barátságot kötöttem. Ott találkoztunk Jancsó Miklós, Herskó János filmjeivel, a Balázs Béla Stúdió alkotásaival, a lengyel kisfilmekkel, és nem utolsósorban az egyetemen alakult avantgárd filmesek munkáival. De a legfontosabbak az élő folyóiratok voltak, amelyek igazi alternatívát jelentettek a hivatalos, nyomtatott folyóiratokkal szemben, mert megjelenhettek benne a „tűrt” művészeti és társadalmi irányzatok képviselői.  Fokozatosan elmosódott a határ a professzionális színészek és az akkor még amatőr színészek között. Azaz megtalált engem a színház és az az alternatív kultúra, amelynek egyszerre voltam fogyasztója és teremtője.

A rendszerkritikus gondolkodás a pályája során mindig jellemző volt Önre, már így menetelt bele az egyetemi létbe is?
  –   Egy olyan, akkor még középiskolába – a Budapesti Tanítóképző Intézetbe -jártam, amelynek tanárai nem a leírt tananyagot kérték számon, hanem a költők, felfedezők gondolkodására és szemléletmódjára irányították a figyelmünket. A nagy költők pedig kérdeznek, és kritikus gondolkodásúak. Kíváncsiság, kérdezés és kritika – ezt a szemléletet lehetett megtanulni abban az iskolában, és folytatni – na, nem az egyetemen, mert ott dogmatikus képzés folyt -, hanem az Egyetemi Színpadon, az igazi universitasban. A művész ugyanis kérdez, konfrontációk közepette él, és konfliktusokat tár fel. Ha nincs meg ez a szemlélete, akkor unalmas műveket fog létrehozni.

A két legfontosabb színházi képződmény, amelyekben Önnek meghatározó szerepe volt, az Orfeo Stúdió és a Stúdió K.
  –   Az Orfeo Bábegyüttest Malgot István hozta létre 1969-ben, ez a csoport vonzotta a zenészeket, képzőművészeket, fotóművészeket. ’68 után a direkt politikai szerepvállalás helyett az ellenzéki gondolkodásnak a terepe csak az ilyen kritikus szemléletű, többműfajú alakulat lehetett.  Én ’71-ben úgy csatlakoztam hozzájuk, hogy ennek a bábos társaságnak a farvizén munkálkodó irodalmi csoportot átvettem, és abból született újabb emberek csatlakozásával az Orfeo Stúdió. Ennek az alapítója voltam 1971-ben, Malgot felkérésére. Valójában önállóan dolgoztunk ’73 végéig, persze úgy, hogy egymás produkcióit láttuk és megbeszéltük. Az első előadásunk résztvevői éppen leérettségizett diákok, fizikai munkások, művészeti körökbe járó festők, alkalmi munkát végző fiatalok voltak. Én a Szinkronban, a Rádióban, a Radnóti elődjében, az Irodalmi Színpadon dolgoztam, sőt, korábban a József Attila Színházban, is, ami Kazán István főrendezősége alatt izgalmas, progresszív törekvések színhelye volt. Közben az Első ének című antológia köré csoportosuló fiatal költők - Baka István, Pass Lajos, Halmos Ferenc, Martin Endre, Sipos Áron verseiből összeállított tematikus előadóestemmel jártam az országot. A költők azóta többnyire halottak sajnos, viszont az akkori közönségem – részben -  még megvan, a facebookon látom, hogy követnek a mai napig.

Az Orfeoban egy abszolút új színházi formanyelvet teremtettek, kollektívan hozták létre az előadásokat - szemben a szokványos rendező-irányította produkciókkal. Ezt az alapvetően más módszert az is segítette, hogy együtt laktak kint Pilisborosjenőn. Akkor a kommunában létezés jellemző volt a nyugati társadalmakban, de még itthon is volt ennek némi gyakorlata, Heller Ágnesnek és Vajda Mihálynak egy fontos írása is megjelent erről a Kortársban 1970-ben.
  –   Heller Ágnes és Vajda Mihály gyakori vendégei voltak a háznak is, s az együttesnek is. Az ő baráti körükhöz tartozó Tordai Zádor nagyon sok időt töltött velünk, az ő filozófia tanulmányai adták meg azt a szemléleti alapot, amelynek a szellemében dolgoztunk. A közös lét és a közös alkotás a párizsi diáklázadásnak, a lengyel értelmiség szakszervetekkel való ellenállásának is a hozadéka. A házban való élet egyben önképzés, önépítés és önfelfedezés is volt, hiszen szükséges volt minél többet együtt lennünk. Erről szól a ’70-es évek elején létrehozott három emblematikus előadás, az Étoile, amely a párt és az egyén szabadságának összeütközéséről, a Vurstli, amelynek témája a manipuláció, illetve a hatalom szellemi terrorja, és a Szüret, amelyik a lázadásról szólt, és amelyben már a közös életünk, a pilisborosjenői együttlétünk mint forma is szerepelt. Mind a három előadás újabb kifejezési eszközöket kényszerített ránk. Ezeket nem lehetett úgy létrehozni, hogy egy rendező fejéből kipattant módon dolgozunk, ezeket közösen lehetett létrehozni – tehát a munkaszerszámot, a közös gondolkodás munkaszerszámát együttesen kellett megteremtenünk. Az ehhez járuló döntési mechanizmust hívják ma bázisdemokráciának.

Viszonylag hamar létrejöttek a szakadásvonalak az Orfeoban….
  –   1972-ben lett Orfeo-ügy. „Államellenes összeesküvők bűnbarlangja” voltunk, sajtóhadjárat indult ellenünk, rendőrségi kihallgatások, kommunaellenesség, az előadásainkat betiltották, nem mehettünk fesztiválokra… Sikerült megtépázni az Orfeot. ’74 elején Malgotékkal is már tarthatatlanná vált az együttműködés. Más irányba indultunk el, de természetesen az alap, a rendszerkritika megmaradt. Bejelentettem az Orfeo Stúdió végét, s egyben megalakult a Stúdió K - ugyanazokkal az emberekkel.

Mit jelent a K?
  –   Kérdés, Kritika, Kommunikáció, Különlegesség, Kollektíva, Kíváncsiság, Kutatás. A névadója Brechtnek a Keuner úr figurája, aki a maga szarkasztikus humorával és mindentudó nemtudásával, szkepszisével rákérdez a magától értetődő dolgokra, s azt bizonyítja be, hogy ezek korántsem magától értetődőek, és további kérdéseket és konfliktusokat generálnak. Ez a K úr volt az egyik példakép, a másik pedig Kafkának a K-ja, aki egy olyan világba kerül bele, aminek ő még csak az érthetetlenségét és abszurditását fedezi fel. Na most azt, hogy mi ezt a világot meghaladhatónak tartjuk, azt már nem Kafka mondja, hanem Brecht.

A könyv 1978-cal, az emblematikus Woyzeck című előadással ér véget, ami szerencsére filmen visszanézhető.
  –   A Woyzecket ’77 végén mutattuk be, s ’78-ban kezdődött egy diadalút, aminek a második, harmadik etapját most nem kíséri figyelemmel a könyv, majd a tervezett második kötetben olvashatunk róluk. A Woyzeck a közönség körében játszódott. A közönség először a Szüret című előadásunknál „kapott szerepet”, az előadás végén egy kvázi cserépszavazás döntött a hőseink sorsáról. Egy bírósági tárgyalásnak fogtuk fel az előadást, amelyben nem mi teszünk igazságot, hanem a nézők mint tanúk, esküdtek, akik érintettek az ügyben, de nem elfogultak. A Woyzeck túllépett ezen, itt a nézőket mint egy balesetet körülvevő „katasztrófaturistákat” tételeztük, akik tanúi a borzasztó eseményeknek, de nem tudnak ellene mit tenni. A Balázs Béla Stúdió produkciójában Szirtes András forgatott erről filmet, a képkockákon feltűnik a magyar színművészet színe-java, így például Tímár Éva, Csiszár Imre, Békés Rita, és mellettük egy éppen eltávozáson lévő sorkatona is. Amikor Woyzeck, ugye a katona (Székely B. Miklós játszotta), dühödt tehetetlenségében a szerelmét öli meg, a lábuk előtt haláltusáját vívó Marie látványa ennek a katonának az arcán úgy tükröződik, ahogy egy színész sem tudná megcsinálni. Vagyis úgy vesz részt az előadásban a közönség, hogy mintegy magába engedi azt a történést, amely a szeme előtt bontakozik ki. A mai néző számára nem is világos a filmből, hogy ki a játszó személy, és ki a néző. Erre tudatosan törekedtünk.

A fennálló hatalom nem dédelgette a Stúdió K-t sem. Figyelték a tevékenységüket, a három T közül többnyire a” tűrt” kategóriában voltak, néha a „tiltott”-ban, mégis hihetetlen sikere volt a Woyzecknak, külföldre is sokfelé eljutott. Hogyan lehetett ez? Aczél elvtársnak tetszett az előadás?
  –   Aczél elvtárs nem látta ezt. De ’79-től kezdve már leépülőfélben volt a kádári kemény hatalom, jónak látták, hogy néhány exportképes társaság reprezentálja azt, hogy Magyarországon szabadság van, tehát szabadon utazhatnak. Mi különleges helyzetben voltunk a Woyzeck művészi sikere miatt, másrészt nem kerültünk pénzbe, hiszen semmiféle támogatást nem kaptunk.

Miből éltek?
  –   Korábban, még az Orfeo idejében többen – Székely B. Miklós, Szőke Szabolcs – nyomdász volt, Oszkay Csaba ács, Gaál Erzsébet a hajógyárban rozsdát kapart. Én 1972-től a Pannonia Filmstúdióban szinkronrendező voltam 12 éven keresztül. A Stúdió K tagjai is kaptak ott munkát, például zörejeztek vagy tömegeket alakítottak, később sokan főszerepet is játszottak. A ’70-es évek közepétől már alkalmazott művészetből éltünk.

A Stúdió K-nak az 1978 utáni története a Szabadságszigetek 2. részében lesz olvasható. Mikorra várható ennek a megjelenése?
  –   Őszre, úgy tudom, akkor lesz 50 éves az Orfeo, illetve a Stúdió K. Abban majd olvashatjuk részletesen, hogy a Woyzeck után két évvel volt egy újabb hasadás. Én azt szoktam mondani, hogy az életünk tulajdonképpen kudarcok története. Brechtet szoktam idézni. Amikor megkérdezik Keuner úrtól, hogy min dolgozik, akkor azt válaszolja: „Sok gondom-bajom van, a következő tévedésemre készülök.” A kudarcok arra valók, hogy az ember mindenféle utat kipróbáljon, mint egy kutatás során. A klasszikus Stúdió K-nak ’82 nyarán vége lett. Aztán ’83 végén megjelent a Stúdió K második nemzedéke, amely a 80-as évek végéig dolgozott együtt. A 2. kötet ezt a második nemzedéket fogja vizsgálni. Az utunkat az akasztotta meg, hogy egy kimagasló előadásunk, az Élektra révén az egész társulat Szolnokra került 1986-ban, s ott dolgoztunk együtt 1993-ig. Utána érkezett a 3. nemzedék 1994-ben, ekkor tértünk vissza Ferencvárosba, ahol kezdetben is játszottunk. Ennek a 3. nemzedéknek Homonnai Katalin az egyik azóta is kitűnő képviselője, aki akkor került az együtteshez. Spilák Lajos a másik, aki még régebb óta van itt, de Nyakó Juli is, aki már ’82-ben játszott itt főszerepet, aztán volt Győrben, Kecskeméten, majd Szolnokon, és onnan jött velem vissza az új Stúdió K-ba. Nagypál Gáborral 2004-ben találkoztam Újvidéken, amikor főszerepet játszott az általam rendezett előadásban, az ő útja a Bárkán keresztül került vezetett a Stúdió K-ba.

Ön a színház honlapján már „csak” a Stúdió K alapítójaként van feltüntetve. Miért hagyta abba az igazgatást?
  –   Úgy gondolom, az én nemzedékemnek teret kell engednie az utódainak. 2012-ben a színház kuratóriuma az alapító tagok, az aktuális közönség képviselőinek, a minket látogató kritikusok véleményének meghallgatása után Zubek Adriennt, az együttes korábbi titkárát, dramaturgját nevezte ki ügyvezető igazgatónak, Nagypál Gábort pedig művészeti vezetőnek. Egy válságkezelő igazgatás után a jelenlegi igazgató Gyarmati Kata, aki Nagypál Gáborral jött át Újvidékről, ahol művészeti vezető, a későbbiekben pedig Szabadkán a magyar társulat vezetője volt.

Ön most hogyan vesz részt a Stúdió K munkájában?
  –   Mint egy nagyon-nagyon távoli tanácsadó, az operatív vezetésbe nem szoktam beleavatkozni. Természetesen figyelemmel kísérem az előadásokat, valamint évente-kétévente rendezek, de főleg gyerekeknek szóló bábdarabot. Alkotótársammal, feleségemmel, Németh Ilonával dolgozunk, ő a kicsiknek rendez, és tart gyerekeknek és időseknek is képzőművészeti foglalkozásokat. A színház látványvilágának alakításában az Orfeo megalakulása óta komoly szerepe van.

Mivel foglalkozik egy nyugdíjas színész?
  –   Leginkább a Szkénében látható Szikszai Rémusz-féle, most már 10 éve létező Vádli Társulatban, valamint a Nézőművészeti Kft.-ben vannak szerepeim – Mucsi Zolival, Nagypál Gáborral, Kaszás Gergővel, Bánfalvi Eszterrel, Simkó Katival, Kovács Krisztiánnal, Tóth Jocóval, Katona Lacival. Műsoron van Conor McPherson: Eleven éjszakája és a Vişniec által írt III. Richard betiltva, Székely Csaba Kutyaharapása és Székely Jánostól a Caligula helytartója. De előfordulok Tatabányán, a Budapest Bábszínházban, az Örkény Színházban, az Átriumban, a Spinozában, a Pesti Magyar Színházban. Sokat szinkronizálok – már 1963 óta. Nagyon szeretem a legnagyobb sztárokat - Anthony Hopkinstól kezdve Ian McKellenig. Épp most fejeztem be egy Al Pacino sorozatot. A szinkront amúgy is nagyon fontosnak tartom a színészek önképzése szempontjából. Ott edződött a Stúdió K, tehát nagyon sokat lehet tanulni belőle, én a mai napig tanulok. Tehát a nyugdíjas színész tanul, megpróbál dolgozni, és emellett olyan társadalmi munkákat végezni, mint például az oktatást segítő videós versmondás az Örkény Színház szervezésében. És persze, amit tudok, megteszem a #️freeszfe mozgalom segítésében A Színművészeti Egyetemen utoljára éppen annak a bábosztálynak a vizsgáját rendeztem, aminek a tagjai a legelszántabb harcosai az egyetemi autonómia ügyének, az egyik főszerepet az a Podlovics Laura alakította, aki most átvette a HÖK vezetését. Amikor doktori kurzusokat vezettem és más osztályok vizsgaelőadásait is rendeztem, akkor tapasztaltam meg, hogy ez a generáció már teljesen másképp gondolkodik, őket már nem lehet eltaposni. Én arra biztatom a független színházakat is, ha létezik igazán duális képzés, akkor igenis egy vagy két embert mindig fogadjanak be, és dolgozzanak együtt a retorziók áldozataival – akár diploma nélkül is. Én a magam részéről a Stúdió K hosszú éveken át gyűjtögetett könyvtárát erre a remélhetőleg új, a politikai kuratóriumtól független szabad egyetemre fogom hagyományozni, és mint nyugdíjas, felajánlom nekik a szolgálataimat.