Ha áttekintjük a hazai színházak műsorát, akkor a Katona József Színháztól az Újszínházig, az Örkénytől a Vígen át a számos helyen akad olyan előadás, amelynek a látványvilágát Antal Csaba tervezte, noha munkája jelentős része külföldi műhelyekhez köti.

„Építészként végeztem, ám elcsábított a színház: a díszlet- és jelmeztervezés. Azonban annyira szerettem színpadra vinni egy történetet, hogy aztán elcsábított a rendezés” – fogalmaz Antal Csaba, aki minden évben rendez egy-egy előadást, jórészt külföldön.

Az építészmérnöki diplomamunkája egy színház megtervezése volt. „Akkoriban szó volt arról, hogy az Eötvös Lóránd Tudományegyetemet átköltöztetik a budai oldalra, és a campusra kellett egy kultúrközpontot terveznem nagy színházteremmel. A Prágai Quadriennálénak volt építész tagozata, amelyen belül diákok is bemutathatták a munkáikat. Beválogatták a tervemet, és – mit ad isten – ezüst díjat nyertem. Lenyűgözött az egész. Képzelje el: egy fiatalember – aki még csak nem is színházba járó – elutazik Prágába, és lát ezerféle színházat. Földbe gyökeredzett a lábam.” A kurátor egy világhírű díszlettervező volt: Josef Svoboda, aki a prágai Iparművészeti Főiskolán tanított. Antal Csaba „megrángatta a zakóját”, és megkérdezte: járhatna-e hozzá? Az ezüst-díjjal elismert tervezőnek Svoboda magától értetődően mondott igent. Ám a szükséges papírok elintézése még eltartott több mint egy évig. „Lázár Egon, a Vígszínház egykori gazdasági igazgatója segített át a bürokratikus nehézségeken. Közben találkoztam Ascher Tamással, és botor módon mondtam neki, hogy érdekel a színház. Mire ő azt felelte, hogy egy barátja éppen első színházi rendezésére készül Kaposváron, és nincs tervezője, dolgozhatnánk közösen. Gazdag Gyuláról volt szó, Sarkadi Imre Oszlopos Simeon-ját csináltunk együtt a kaposvári szobaszínházban, elképesztően jó színészekkel. Egy polgári lakás mintájára halvány rózsaszínre akartuk festeni a falakat. El kellett mennem Pestre, és magára hagytam a festő fiút – akit mindenki csak „Gyökér”-nek szólított –, azzal, hogy a falakat pontosan olyan árnyalatúra hengerezze. Este visszaérve csalódottan láttam, hogy nem sikerült eltalálnia a színt. Mikor ezt szóvá tettem, kinyitotta a harmadik emeleti terem ablakát, és kiugrott. Lefagytam. Gondoltam: ez az első színházi munkám és máris öngyilkosságba kergetek egy festőt… Félve léptem az ablakhoz, és lenézve sehol senki. Egyszer csak megkopogtatta Gyökér a vállam, azt kérdezte: „Na mi van?” Kiderült, hogy egy nagy halom kokszba ugrott, mert a párhuzamosan próbáló előadásban, A cirkuszhercegnőben Mr. X dublőrjeként a zsinórpadlásról kellett leugrania a színpadra, és ezt naponta kétszer-háromszor gyakorolta. Különös játéka a sorsnak, hogy éppen most A cirkuszhercegnő díszleteit készítettem Kecskeméten.”

Sok minden változott azóta. Maszk, oltási igazolvány, távolságtartás, izoláltság. „Csendélet” Nature Morte”. Hogyan lehet ebben a Korona Vírusba csomagolt mai világban még mindig azt a hetyke, bátor derűt képviselni, amit akkor „Gyökér” tudott kifejezni? Hogyan lehet az egyszer volt, majd újra lesz, MOST NINCS „Romantika” illúzióját színpadon láttatni? – veti fel. „Ezt a kísérletemet majd a szilveszteri bemutatón lehetett megnézni Kecskeméten. Visszatérve a boldog békeidőkre egyetlen szót sem tudtam csehül amikor elindultam Prágába. Gazdag Gyuszi barátjának Ewald Shorm-nak a színházában próbákat nézve ragadt rám a nyelv, Svobodával pedig németül beszéltünk”.

 A hazatérése után azonban nem volt zökkenőmentes az elhelyezkedés. „Akkoriban mindenkinek feltüntették a szakmáját a személyi igazolványában. Okleves építészmérnök, nálam ez szerepelt. Mentem színházról színházra a kint készített terveimmel, az igazgatóknak tetszett, ám egy idő után azt kérték: mutassam meg a személyimet. Amint kiderült, hogy építész vagyok, elzavartak. Megpróbáltam honosíttatni a diplomámat, ám nem volt ilyen megállapodás a két ország között, így erre nem kerülhetett sor. Működött egy díszlettervezői grémium, akikhez bejelentkeztem, hogy szeretnék a szervezethez tartozni. Megnézték a munkáimat, majd azt felelték: elég sokan vagyunk már, és elhajtottak. Szóval tulajdonképpen egy kontárral beszélget, nincsen Magyarországon érvényes diplomám.”

Svoboda neve – nemzetközi ismertsége ellenére – Magyarországon jóformán senkinek nem mondott semmit, ám Léner Péter, a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója tudta, kiről van szó, ezért adott egy sanszot az ifjú tervezőnek. Azt azonban hozzátette: ne említse senkinek, hogy ott dolgozik, mert még a végén megbüntetik a színházat, hogy nem megfelelő végzettségű tervezőt alkalmaz. „Hules Endre fiatal rendezővel dolgozhattunk együtt, aki nagyon izgalmas darabot: Calderón Az élet álom című drámáját választotta. Sikeres előadás készült belőle – szerintem izgalmas díszlettel. Paál István – akinek akkor már komoly nimbusza volt – eljött megnézni, és nagyon tetszett neki. Megkérdezte: lenne-e kedvem Szolnokra szerződni, őt nem érdeklik a papírok. Azonnal – feleltem. Hét évet töltöttem ott.” Idővel párhuzamosan tervezett a budapesti Katona József Színházban. Székely Gáborral közösen dolgoztak Füst Milán Catullusának színrevitelén, az 1987-ben bemutatott előadás Párizsban, Bécsben is vendégszerepelt, komoly sikerrel. Nánay István kritikájában így írt a látványvilágról: „A díszlet és a térképzés felidézi s egyben meg is haladja a Székely Gábor előző rendezéseiben látottakat. Az ajtók sokasága, a csupasz villanykörték, a hiányos parketta, a piszkos téglafal, a rozsdás felületek, a zegzugos terek, a megtört falsíkok állandó látványmeghatározói voltak a rendező – Székely Lászlóval közösen létrehozott – előadásainak. Antal Csaba is felhasználja ezeket az elemeket, de minden eddiginél izgalmasabb, igen erős atmoszférát sugalló játéktereket tervezett.”

Más tekintetben is meghatározó produkció lett ez Antal Csaba számára. „Az egyik előadás után jött három torzonborz srác – németek voltak –, azzal, hogy nekik ez nagyon tetszett, igyunk meg valamit. Sörözés közben elmondták: azért jöttek, hogy meghívjanak: tanítsam őket. Három hét múlva jött egy levél Andrzej Wirth-től, hogy mikor lenne alkalmas, hogy kurzust tartsak a gießen-i Institut für Angewandte Theaterwissenschaftban. Akkor nagyon sok munkám volt, ám fél évvel később – a szolnoki távozásom után – meg tudtam szervezni, hogy elmenjek. Nagyon élveztem a munkát, olyan alkotók közt taníthattam, akik az idoljaim voltak. Akkoriban Heiner Müller, George Tábori, Robert Wilson, Hans-Thies Lehmann és Andrzej Wirth oktattak ott. Nem is értem, hogy kerültem oda” – jegyzi meg nevetve. „Csináltunk egy projektet, amely azóta is meghatározza gondolkodásomat. Novalis Heinrich von Ofterdingen regényéből a hihetetlenül szép „Klingsor meséjét” vittük színre. Egészen apró elemeire szedtem a művet, és minden parányi részét értelmeztem, a vizuális elemzettség egészen különös konglomerátuma jött létre.”

A tanítás nem csupán kitérőnek bizonyult: húsz évig tanított rendezőket a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Székely Gábor osztályaiban, oktatott Lyonban Anatolij Vasziljevvel, a párizsi Conservatoire-on, Daniel Mesguich-osztályaiban, Strassbourgban vezette a díszlettervező iskolát. Tizennégy éve Velencében tart kurzusokat, és – ha csupán formálisan is –, de visszatért a kiindulóponthoz, hiszen a színházi osztály az építész képzésen belül működik. „Mivel az iskolát a La Fenice operaház szponzorálja, a próbák utolsó két hetére megkapjuk a Teatro Malibrant, és a bemutatott vizsgaelőadást még tízszer lejátsszuk. Nagyon fontos, hogy ha valaki színházban dolgozik, legalább egyszer tapasztalja meg: milyen színpadon játszani. Ezekben az előadásokban gyakran én is színpadra lépek, és mindig hívok pofi művészeket a diákok mellé.”

Amikor a Covid-járvány kitört, azt hangsúlyozta, hogy a helyzet alkalmat ad arra, hogy alapjaiban gondolják újra a színházi törekvéseket. „Brecht írta a ’20-as évek elején egy didaktikus drámájában: „Változtasd meg a világot, ráfér!” Ez ma is nagyon igaz. A járvány, a környezeti katasztrófák mind a változást, a változtatást követelik. Nem maradhatunk azokban a klisékben, amik eddig jól beváltak. A kiútat mindenképpen új művészi kifejező eszközök keresésében kell remélni. Az 1920-as évek művészeti robbanásakor fektették le a mai művészet alapjait, akkor spanyol nátha volt. 100 év multán most újra járvány, és újra hihetetlen energiák működnek.  Elképesztő módon változik a világban a térrel kapcsolatos elképzelés. Az formanyelv tobzódása a spekulatív, fantazmagórikus bizonytalanság kifejezése felé fordul. Kiút a Mars. Akadnak művészek, akik már szinte csak ebben gondolkodnak. Refik Anadol egy harmincas éveiben járó Los Angeles-i művész, aki lenyűgöző tereket konstruál; szétfolynak, eltűnnek a viszonyítási pontok, a falak, határvonalak. Egy tervező barátom Dessauban egy speciális VR-szemüveggel teremtett olyan virtuális világot, ahol a valóságban látottakat kapcsolta össze a virtuálisan teremtett képekkel. Új anyagok kerülnek látótérbe, például habosított alumínium, magával rántva a sebesség érzetét, 1000 km/óra sebességű vonatok szerkezeti eleme.”

Antal Csaba a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete díszlet- és jelmeztervező tagozatának vezetőjeként is szeretné elérni, hogy eszmét cseréljenek a külföldi és a hazai alkotók. „Beszélgessünk arról, hogy egy 3D-s látványterv vagy makett hogyan jut el a megvalósításig Párizsban, Berlinben, mert egészen más a gondolkodás és a megvalósítás technikai feltételrendszere is. Nagyon hiszek a szakmánk képzőművészeti erejében, hiába igyekeznek sokan az alkalmazott művészet vagy iparművészet kategóriába szorítani.”