Már óvodásként azt érezte, ő is olyan élményt szeretne kiváltani, ahogyan rá hatottak a hallgatott zeneművek, ma pedig már egyre gyakrabban és többfelé hangzanak fel a kompozíciói. Az orgonaművész-komponistával, aki sok éve tanít a Zeneakadémián, zenei örökségéről, sikeres versenyszerepléseiről és az első zeneszerzői korszakáról is beszélgettünk.

„Zenéje mélyen gyökerezik a magyar hagyományban” - írta a díjátadón elhangzó laudációban Fekete Gyula. Mit takar mindez?
   –   Azt a fajta komponálási technikát próbálom továbbgondolni, amit Bartók is tanult, amit a szintén orgonista Koessler Jánostól – aki a zeneszerzői tanszék alapítója volt a Zeneakadémián – áttételesen örökölt. Sokféle irányzat, módszer létezik, de a magyar zeneszerzés oktatása arra a gondolkodásra épül, amit Bartók, Kodály, Dohnányi is tanult, s amelyben nagy hangsúlyt helyeznek az elődökre, a korábbi korok alapos ismeretére. Ebben a szellemben tanultam én magam is a Zeneakadémián, s ez jelenik meg a műveimben.
 

Amelyek szép sikereket aratnak az utóbbi években, hiszen több zeneszerzői versenyen lett győztes, nyert díjat. Mi az, amivel felkelti a zsűri figyelmét?
   –   Nem tudom, nincsenek biztos összetevők, csodaszérumok, nem használok tíz gramm fahéjas fondorlatot…  Ráadásul azért nem tudok receptet mondani, mert minden darabnál ügyelek arra, hogy ne ugyanazt írjam, mint korábban. Azt tudom csak elmondani, hogy számomra mi a fontos a zenében, de nem biztos, hogy ez a díjak titka. Arra törekszem, hogy a műnek legyen egyfajta íve, cselekménye, dramaturgiája, jusson el a kompozíció valahonnan valahová. Akadnak emellett praktikus szempontjaim is, figyelek arra, hogy az előadó számára eljátszható legyen, hogy élvezettel adja elő, mert ha nem így van, akkor nem fogja műsorra tűzni…
 
Olvastam egy interjúban, hogy még hegedűórákat is vett, hogy jobban megértse a vonóshangszerek használatát.
   –   Így van, tényleg lényeges, hogy figyelembe vegyem az adott instrumentum adottságait, hogy az előadó be tudja mutatni vele a hangszeres tudását, hogy olyan mű szülessen, ami hat és a közönség érdeklődését is felkelti, mert akkor szerepel majd rendszeresen programokban. Nem elég az egyéni stílus, repertoárképessé kell válnia a darabnak. Épp ezért sosem adok ki a kezemből egy kompozíciót anélkül, hogy ne játszatnám át a szólamot az adott hangszeressel. Mindig mondogatom, hogyha elméletben jó, amit csinálok, de gyakorlatban nem, akkor mást fog játszani a művész…  S miután hangszeresként magam is érzem, mely darabok azok, amelyeket szívesen előadok, arra törekszem, hogy ezek az érzetek, impressziók a saját kompozícióimban is megjelenjenek. Mindez persze egy hatalmas körforgás, hiszen szerző nélkül nincs előadó, de művész nélkül sem boldogul az alkotó, s akkor még a publikumról nem is beszéltünk… A komponálás során az ember az ösztöneire – és persze a kollégák visszajelzéseire is – hallgat.
 

Ötödik generációs orgonaművész, mégis gyerekkorától a zeneszerzés érdekelte leginkább…
   –   Óvódásként még szinte nem is tudtam, mi az, ahogy azonban hallgattam a kompozíciókat, nagyon mély érzéseket váltottak ki belőlem, s azt éreztem, hogy én is ilyen benyomásokat szeretnék kiváltani másokból. Már akkor arra gondoltam, én is tudok hasonlót írni, el is kezdtem firkálgatni, s ezek közül a legelső alkotások közül a nagymamám még őriz néhányat. S bár tényleg orgonisták a felmenőim, a szüleim rendkívül bölcsen és előrelátóan sosem erőltették a zenetanulást, sőt, mindig elmondták, mennyire elhivatottnak kell lenni az embernek, ha a zenész pályát választja, hiszen küzdelmes hivatás… Édesapám, Virágh András azt mondta aztán, amikor 12 éves lettem, gondoljam át, hogyan szeretném folytatni, mert ha érdekel az orgonálás, akkor most kell elkezdeni. Korábban ugyanis a zongorázás nem foglalkoztatott eléggé, jóval később jöttem csak rá arra, mennyi mindent tudok ebből hasznosítani, mennyire kell a kéznek a fekete-fehér billentyűk mellett töltött idő. Gyerekként azonban nem tűnt úgy - a gyakorlásaim számából - hogy annyira zenész szeretnék lenni. Viszont amikor édesapám döntés elé állított, választottam, s az első orgonatanárom a nagyapám, Virágh Endre lett. Olyannyira sikeresek voltak az órái, hogy két évvel később már egy teljes állást betöltöttem, templomi orgonista voltam, de közben sem mondtam le a gyerekkori vágyamról, a zeneszerzésről. A szüleim e téren is mindig őszinték voltak, elmondták, mennyire ingoványos talajnak tartják a komponista-létet, s milyen keveseknek sikerül e területen karriert építeni, de ettől függetlenül segítettek, hogy megtaláljam az első zeneszerzőtanáromat, Koloss Istvánt. Nem lehetett ekkor még semmi látni abból, hogy érdemes-e ezzel próbálkoznom, hiszen a legelső években annyi derül csupán ki, van-e az embernek esélye a következő lépcsőfokra. Magánórákat vettem, s a konzervatórium négy évét két esztendő alatt teljesítettem. Érdekes volt ez a középiskolás időszak, hiszen öt-hat csodagyerek is az osztálytársaim közé tartozott, akik közül ma már senki sincs a pályán, a diplomáig nem jutottak el. Viszont én a Zeneakadémián folytattam, ami ismét csak egy újabb lépcsőfokot jelentett, hiszen a végzést követően indul igazán a játék.
 

Az első szerzeménye 13 évesen született, negyedszázada. Mennyit változott az évek során a komponista-attitűdje?
   –   Remélem sokat, hiszen ezek az esztendők a szakma megtanulásának az időszakát jelentik, s most már úgy látom magam, hogy nem vagyok teljesen kezdő, az első korszakom vége felé járok. S muszáj folyamatosan fejlődni, nem lehet ugyanazt írni és írni mechanikusan, mert az az alkotás halála. Bízom benne, hogy tizenöt év múlva már megint máshol tartok majd. Az elején nagyon orgonaszerűen komponáltam, vaskosan, tele volt a kotta zsúfolva hangjegyekkel. Mindegy volt, milyen hangszerre született a mű, orgonaszerűen szólt. A Zeneakadémián a tanárom, Fekete Gyula mondogatta is sokszor,   hogy “András, már megint orgonál!.” Sokat kellett dolgoztam azon, hogy ezt a „szokásomat” ki tudjam nőni. Az orgonista sok hanggal él, amelynek viszont az az előnye, hogy általában egy billentyűs komplexebben hall, illetve talán átfogóbban látja át a zenei folyamatokat.
 
Gondolom, mindez azért segítette a zenekarra való komponálást is.
   –   Igen, de meg kellett azt is tanulnom, hogy az együttest ne orgonaszerűen kezeljem. Nemrég született a Les couleurs des vagues című hegedűversenyem, úgy vélem, ennél a műnél talán sikerült elérnem, hogy színes, mégis könnyed, áttetsző legyen a hangszerelésem. E téren egyébként sokat segít az is, hogy temérdek olyan zenét hallgatok, tanulmányozok, ami távol áll tőlem, s ezekből a művekből rengeteget tanulok. Lényeges is, hogy az ember kilépjen a zeneszerzői komfortzónájából.
 

Tavasszal három ősbemutatója is volt, hiszen komponált a Honvéd Férfikarnak, született egy pécsi fúvószenekari műve, a Stúdió V-nek úgyszintén írt egy darabot, emellett hangszerelésében mutatta be nemrég az Operaház Poldini Farsangi lakodalmát.
   –   Hála az égnek, hogy már sok éve nem kell az íróasztalfióknak írnom! Az első időben a baráti felkérések voltak a hangsúlyosabbak, ma pedig már abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy folyamatosan kapom a különböző megbízásokat, s ez már több mint tíz éve így van. Most már versenyeken sem indulok, azokból is kinőttem. Így mindig az adott feladattal foglalkozom. Akad persze olyan is eset is, hogy támad egy-egy izgalmas zenei gondolatom, azt rögzítem, beírom a kottaíró programomba, hogy ne vesszen el, s előbb-utóbb érkezik egy olyan felkérés, amikor beilleszthetem az adott darabba. Ha az embernek sok a teendője, akkor határidőkkel sokkal könnyebb dolgozni. Engem ezek a dátumok inspirálnak, ilyen alkat vagyok, s be is tartom ezeket. Az jó, ha legalább egy évre előre tudja az ember a felkéréseit, mert akkor van ideje megérnie a gondolatnak. S most már akadnak olyan különleges megbízások is, mint az Operaházé. Mindez azzal kezdődött, hogy Kocsár Balázs felkért, a francia évad apropóján írjak egy művet. Így született a hegedűversenyem, a Les couleurs des vaguest, azaz A hullámok színe. S úgy tűnik, tetszést aratott, mert utána Poldini-opera hangszerelésére, húzására kértek, s arra, hogy komponáljam meg az átkötő zenei anyagokat is. Majdnem négy hónapon keresztül dolgoztam a Poldini-darabon, nagyon nagy örömmel, mert az opera műfaja mindig érdekelt. Ráadásul így belülről ismertem meg a zeneszerző világát, s ez biztosan visszahat a komponista énemre is. Izgalmas felkérések pedig akadnak még a szezonban, szólószaxofonra, szólózongorára, nagyzenekarra is születnek majd művek, bár előtte azért tartok egy kis szünetet.
 
Azért az orgonához sem lett hűtlen, hiszen rendszeresen koncerezik, az egyik állandó    –   helyszíne a Bazilika, emellett évek óta teljes állásban tanít is a Zeneakadémián.
Szükség van a több lábon állásra, élvezem is a fellépéseket, s a tanítást pedig szintén kimondottan szeretem. Nagyon élvezem az akadémia adta oktatói szabadságot is, s minden darabból, amit e munka során megismerek, magam is tanulok.
 

Versenygyőzelmek, díjak, hogyan látja ma a zeneszerzői karrierjét a család?
   –   Már akkor megnyugodtak, amikor azt tapasztalták tizenéves koromban, hogy az orgonálásból is el tudom tartani magam, most pedig büszkék a zeneszerzői sikereimre. S azt látják, hogy a zeneszerzés mellett is gyakorlok, koncertezem, így teljes az életem. A komponista pálya tizenöt-húsz éves, hosszútávú befektetés, ahol ezért az erőfeszítésért cserébe senki nem ígér semmit, s ha még valaki tehetséges, akkor is ezernyi tényezőtől függ a siker, egyáltalán nem garantált a felfelé ívelő karrier. Ebben a hivatásban ha valaki sokat és jól dolgozik, akkor sem biztos, hogy annak a töredékét is visszakapja. Az alkotóművészet hatványozottan rizikós pálya, még kevesebben érnek célba, mint más területeken. De talán én már az első lépéseket sikerült teljesítenem, és hogy jó zeneszerzővé válok-e, azt majd az idő dönti el…