Írások
Az előadásban főbb szerepekben Keresztes Tamást (Tartuffe), Máté Gábort (Orgon) és Ónodi Esztert (Elmira) láthatjuk. Az előadás rendezője Bocsárdi László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója. Vele beszélgettünk.
Eddigi pályádon többször rendeztél Moliere-t, így A fösvényt, a Scapint, a Mizantrópot. Ez a mostani az első Tartuffe-értelmezésed?
– Nem, volt egy bukaresti ezelőtt 6-7 évvel. De ez most egy teljesen másfajta megközelítés. Láttam Keresztes Tamást Az őrült naplójában, és akkor belém hasított: milyen szívesen megcsinálnám vele a Tartuffe-öt. Utána kaptam a rendezési felkérést a Katonában, s akkor egyértelmű volt, hogy ezt ajánlottam.
Miért szeretsz Moliere világában lenni?
– Ő áll hozzám a legközelebb, mint szerző. Tudniillik a polgári lét útvesztőivel foglalkozik, rávilágít a polgárok tudathasadásos, kontrasztos megnyilvánulásaira, szinte kozmikus dimenziókba növeli a témát. Bulgakov regénye, a Moliere úr élete is nagyon vonzóvá tette őt számomra. Ezen a szövegen keresztül véltem megérteni az összes darabját, és ráébredtem arra, hogy önmagát tanulmányozza mindegyik művében, és az a kegyetlenség, amivel önmagát ostorozza, az számomra nagyon szimpatikus. Egy olyan színházat tudott megteremteni, amiben benne van az a fajta iszonyat, ami a polgári drámákat, az abszurdot is magában hordozza, tehát rendkívülien kortárs, ugyanakkor benne van a commedia dell’ artenak a játékossága, amitől a színház izgalmas tud lenni.
Milyen szöveget használtatok az előadásban?
– Készítettünk ezelőtt 10 évvel franciából egy román fordítást Alice Georgescuval, és ebből csináltunk mi egy magyar változatot Kali Ágnessel, az előadás dramaturgjával. Kiiktattuk a rímeket, abból kiindulva, hogy a Tartuffe az egyik legárnyaltabb és legösszetettebb moliere-i szöveg, amelyben úgy éreztem, hogy a versforma akadályozhat abban, hogy a különböző kulcsokat tudjam váltogatni. Tudniillik a versforma egy fajta lendületet kér, én meg úgy bontottam ki ezt a szöveget, hogy különböző pillanatokban különböző érzetek, különböző jelenlétek, különböző idők vannak, és ehhez nekem a próza kellett.
Változtattál a szövegen?
– Bármilyen szöveghez nyúlok, nekem az a fontos, hogy megértsem a szerzőt, mert általában jó szerzőkhöz nyúlok, és mindig az az alapkiindulásom, hogy a szerzőktől tanulok. Moliere-től akár rendezést is lehet tanulni, mert a szöveg magában rejti az instrukciót is, ha figyelmesen olvassa az ember. Fantasztikus színházcsináló volt – színész is, rendező is -, nehéz őt utolérni ebben. Egyszerűsítések, rövidítések vannak a szövegben, de én a francia eredetit nagyon komolyan vettem.
A Tartuffe-nél mindig kulcskérdés, hogy a rendező hogyan oldja meg a darab végét? Itt is megmaradt a moliere-i szöveg?
– Abszolút, nem változtattam meg a darabot. Hogy átírjam Moliere-t? Ha volna hozzá tehetségem, írnék egy másik szöveget. Hogy a darab vége miről szól, azt az előadást látva lehet megfogalmazni – felhasználva a moliere-i szöveget. A rendezés, azáltal, hogy hangsúlyokat máshova tesz, teljesen meg tudja változtatni azt a fajta kanonizált olvasatot, amit szerencsétlen esetben kötelezőnek gondolnak az emberek. Jeleztem is a színészeknek, hogy mennyire csodálni tudom azt a szövegben lévő dramaturgiai lehetőséget, hogy váratlanul máshova lyukad ki a történet, mint amire gondolnánk. Moliere a nyárspolgári énünkkel játszik, és ezt leplezi le. Nekem az volt a kiindulási pontom, hogy alapvetően a nyárspolgárságunk teszi lehetővé azt a sok szélsőséges társadalmi kinövést, állapotot, ami a történelem során folyamatosan megismétlődik. Tehát a tartuffe-ök megjelenése, a diktátorok megjelenése a nyárspolgári bűnnek a következménye, annak az értékekhez való viszonyulni nem tudásnak a kritikussá válása, amely eredményezte Hitler és Sztálin megjelenését is, a mi esetünkben egyértelműen Ceausescuét. Ödön von Horváthnál nagyon pontosan megfogalmazódik az, hogy a fasizmus a nyárspolgári butaságnak a következménye. Nincs félelmetesebb dolog, mint a butaság, azok az emberi tulajdonságok, amelyek a toleranciát, az együttérzést, meg a fontos emberi érzéseket háttérbe tudják szorítani, miáltal erőre kapnak olyan negatív energiák, amelyek már-már misztikusak, mint például Hitler esetében. De nem Hitlerrel van a probléma, hanem azzal, ami megteremti a hitleri jelenséget. Az előadásomnak egy nagyon fontos kiindulási pontja, hogy én Tartuffe-öt nem mint az iszonyatos diktátort, a szemfényvesztőt jelenítem meg. Én a közegről beszélek mint okról, amely kitermelte Tartuffe-öt.
Magyarországi példát tudsz hozni Tartuffe-re?
– Én nem politizálok a színházban. Annak ellenére, hogy 1989-ben, mikor nálunk a változás volt, s a Securitate aktáit a tömeg szétszórta, előkerültek mindenféle papírok rólam. Én akkor Gyergyószentmiklóson éltem, és egyik pillanatról a másikra azzal kellett szembesüljek, hogy volt egy olyan dokumentum, amely azoknak a listáját közölte, akiket krízishelyzetben ki kell végezni. Én rajta voltam azon a listán katolikus papokkal, tanáremberekkel együtt, pedig én csak színházzal foglalkoztam, nem politizáltam. Viszont amit csináltunk – például egy Übü papát, egy Vérnászt -, az hatással volt a városkára.
Nyilván a színház és a művészet az emberi problémákat próbálja érzékletes formába önteni, amely emberi problémák makroszkopikusan a társadalom torzulásaiban nyilvánulnak meg, de az emberek hétköznapi életének a tanulmányozása során is a felszínre jönnek. Moliere-nél az az izgalmas, hogy ez a két dolog egyszer csak összecseng: tehát a társadalom és a kisemberi helyzetek egy és ugyanazt jelentik. Én akkor is, amikor felkerültem a halálra ítéltek listájára, végeztem a dolgomat, mint ahogy most is: próbálok az igazságról beszélni, arról, ami engem zavar, s engem az emberi torzulások zavarnak. A magam torzulásai is. Moliere is abból írta meg a darabjait, hogy a saját maga torzulásait merte szemrevételezni, amit kevesen tesznek meg. Általában maszkokat veszünk fel, hogy leplezzük ezeket a torzulásokat, a művészet pedig leveszi a maszkokat és megmutatja, hogy mi van alattuk. Engem rettenetes indulatba hoz a gyávaság, a hazugság, az irigység, a gőg, a büszkeségből fakadó mindenféle dolog. A szövegek nagy része ezeket bontja ki. Én a tételes politizálást nem tartom művészi tettnek.
Dolgoztál-e már Katonás színészekkel korábban?
– Csapatként most dolgoztam először velük. Mindig megpróbálom megkeresni, ami miatt kénytelen vagyok színházat csinálni, függetlenül attól, hogy hol csinálom. Nyilván egy másfajta színházi kultúrából jövök, de ez egy kihívást is jelent úgy nekem, mint nekik. Nagyon kíváncsian figyeltem őket, hogy hogyan reagálnak dolgokra, és láttam rajtuk, hogy ők is nagyon kíváncsiak, hogy a dolgokat én honnan nézem, milyen szempontból látom. A művészet a szemszög kérdése, merthogy az élet viszonylagos, alapigazságok nincsenek. Ehhez kapcsolódik az, hogy nem hiszek az üzenetben. Engem egy helyzet összetettségére, ellentmondásosságára való rálátás, rácsodálkozás izgat és ennek az átadása, nem valamilyenfajta gondolat megfogalmazása. Szerintem a művészet nem gondolatokat fogalmaz meg, hanem bizonyos jelenségekre felhívja a figyelmet érzéki módon, s ezeket főleg az ellentmondásosság mezsgyéjén tudja megtenni.
Ugye, mondod, hogy kénytelen vagy színházat csinálni, pedig te vegyész voltál eredetileg.
– Elvégeztem a vegyészmérnöki szakot. Harmadéves koromban hirtelen otthagytam az egyik előadást. Százhúszan ültünk egy amfiteátrumszerű teremben, s ahogy ráláttam az egészre, belém hasított: én teljesen idegen vagyok ebben a közegben. Kimentem az egyik parkba – Temesváron nagyon szép parkok vannak –, kifeküdtem, s néztem, ahogy mennek a bárányfelhők és rendkívül boldog voltam. Aztán csak befejeztem az egyetemet, de akkor már tudtam, hogy az nem én vagyok. Még nem tudtam, hogy mi vagyok, tehát nem tudatosan készültem a színházi pályára. Beálltam a diákszínjátszók közé, és elkezdett rendkívüli módon izgatni az igazság. A kőszínházi előadások számomra hamisak voltak. Hiányzott belőlük az elementáris játékkedv vagy játszási vágy, és hiányzott az igazsággal szembeni alázat, indulat. S úgy döntöttem, meg kell keressem azt a színházat, amelyik ezt a két dolgot össze tudja kapcsolni: a játszani vágyást és az igazságkeresést. Ebből indult el a folyamat, hogy társulatot alapítottam Gyergyószentmiklóson mint frissen végzett mérnök, és azóta ez tart, Sepsiszentgyörgyön a Tamási Áron Színházban már lassan negyedszázada dolgozom.
Magyarországon a vidéki színházak úgy működnek, hogy egy nagyon széles repertoárt kell, hogy nyújtsanak a közönségnek, te pedig egy igazi művészszínházat csinálsz. Mennyire veszi ezt a sepsiszentgyörgyi közönség?
– Sikerült megnevelni őket. Első pillanattól kortárs színházat csinálok, nem szórakoztató színházat, de ha elég jól csináljuk, akkor szórakoztat is. Az nem jó előadás, ami nem szórakoztat, de nem azért csinálom, hogy szórakoztasson. A közönséggel való viszonyom egy hosszú történet. Az elején a bérletes közönség nagy része hátrahőkölt attól, amit látott, az értelmiség és a fiatalok érdeklődtek, de az egy szűk réteg volt. Aztán ahogy teltek az évek, s kezdtük jobban csinálni a szakmát – azért mondom többes számban, mert sok színésszel együtt indítottunk – egyszer csak megszületett az a fajta élmény, ami miatt bővülni kezdett a közönség. Éreztem, hogy most már be lehet engedni ebbe a közegbe az európai színjátszást is, ahol nagyon különféle színházi nyelvű társulatok dolgoznak, s ekkor jöttek a Reflex Fesztiválok, eddig 4 volt belőlük. Ezekre meghívtam a közép-európai kultúrák jeles előadásait, olyanokból válogattam, amiket felterjesztettek valamilyen díjra, nekem is tetszettek és befértek a mi színpadunkra. Mindenképp a kortárs előadásokat kerestem és olyanokat, amik a saját közegükön belül mondtak valamit, a rutin előadások sosem érdekeltek. Nagyon széles volt a skála, német, lengyel, cseh, francia, olasz előadásokat hívtunk, de itt volt Pestről a Katona, a Nemzeti Színház, Pintér Béla és Társulata is. A Reflex által a közönségünk még közelebb került ahhoz az állapothoz, amelyben az ember kíváncsivá válik, mert szerintem az ideális néző nem elvárással ül be egy előadásra, hanem kíváncsisággal. Számomra a színház alapvetően költészet, nem egy mese eljátszása. Persze vannak benne lények. Azért mondom, hogy lények, mert a színpadon nem a hétköznapi embert látom, hanem speciális lényeket, akiknek közük van a hétköznapi emberhez, de annak valamilyen sűrített változatához. A színház inkább őrültek házához hasonlít, mint a hétköznapi emberek szintjéhez. Az őrültek házában bizonyos emberi érzések szélsőséges formában jelennek meg, az őrültek nagyon őszinték, ezért zavarba ejtőek.
Tudjuk, hogy a romániai színjátszás eltér a magyarországitól.
– Nem hiszem, hogy címkézni kellene, de azért vannak jól látható különbségek. A magyar színházban inkább történetmesélés van, a román színjátszásban erősebb a commedia dell’ artehoz való simulás és az érzet megkomponálása. Emiatt nagyobb szerep jut a díszletnek, a fényeknek, a zenének és a színész ebben az összefüggésben kulcsfigura, de nem a karakterjátszás nagymestere. Én nem hiszek a karakterjátszásban, hanem abban, hogy problémát játszunk. Ha problémát játszunk, a karakter úgyis előjön. A karakterjátszás a Sztanyiszlavszkij-féle iskolának a következménye, amin úgy érzem, túljutott a német színjátszás is, a román is és nagyon sok magyarországi előadás is. Tehát nem arról van szó, hogy egy karaktert végigviszek az elejétől a végéig, és azt szeretném, hogy a néző átélje a karakternek a történetét, hanem a nézőnek a szereplőhöz való viszonyulása folyamatosan változik; hol együtt érez vele, hol taszítja, hol rácsodálkozik, hol nevetségesnek látja. Azt gondolom, a színésznek így nagyobb szabadsága van a játékban, mintha egy karakterbe préselődne bele.
Amikor idejössz rendezni, akkor hozod a teljes eszköztáradat vagy alkalmazkodsz az itteni, jelesül a Katona-beli körülményekhez?
– Nem hiszem, hogy az embernek módosítania kellene a világlátásán. Amikor létrehozok egy előadást – így a Katonában is - szeretem távolabbról nézni a dolgokat. Ha kell, közelebb megyek, belemegyek a részletekbe is, de a következő pillanatban eltávolodok, tehát a közel és a távol között egy dialektikus viszony van - ezt próbáltam megértetni velük, és úgy érzem, hogy erre vevők voltak. Nyilván izgalmas, ha az embert beleviszik egy olyan kalandba, ami még érdekes is lehet a számára. A színészek szerintem tudtak velem jönni. S persze az is fontos, hogy a közönség ezt hogyan fogadja majd. Na, most ez egy próba. Ugyan mi gyakran járunk Magyarországra játszani, de azt a szakma látja vagy egy nagyon szűk közönség. Én azért örvendek ennek a mostani meghívásnak, mert az a fajta színházszemlélet, amiben én hiszek, így remélhetőleg több emberrel tud majd találkozni.