A mai karrierkezdés nehézségeiről, egy művészcsalád gondjairól és örömeiről, valamint arról is beszélgettünk, miben jelent előnyt, milyen hátrányokkal jár, ha valaki egy világhírű szülőt követ a pályán, és hogy a színpadi szereplés miért az igazság pillanata.

Saját életrajzi könyvében, amely az Énekes álarc nélkül címet viseli, részletesen ír ennek a hivatásnak az árnyoldalairól. Hogyan fogadta, amikor látta, hogy a lánya is ezt az utat akarja választani?
  –  Lukács Gyöngyi: Lusine már óvodásként közölte: ő énekes akar lenni. De mire a pályaválasztásra került a sor, addigra már rengeteg tapasztalatot szerzett arról, hogy milyen az énekesek élete, hiszen gyerekkorától jött velem a világ nagy dalszínházaiba, a milánói Scalától a londoni Covent Gardenig. Végigülte a próbákat, a hajnalig tartó előadásokat, a legnevesebb művészekkel találkozott, Plácido Domingótól kezdve James Morrison, José Curán át egészen Riccardo Mutiig. Tényleg beleszületett mindebbe, s már hatévesen elkezdett zenét tanulni. Nagyon szerette az operát, és már kiskorától imádott előadni. Minden iskolai ünnepségen szerepelt, az otthoni függönyt színpadinak képzelte. Maga köré tekerte, majd onnan előlépve mutatta be a produkcióit. Figyeltem mindezt, de azt is nagyon, hogy a kamaszkort követően milyen lesz a hangja. Nem akartam abba a hibába esni, mint sok énekes, aki nem veszi észre, nem hallja meg, hogy a gyereke nem művészi pályára való. Ha ebben az időben azt tapasztalom, hogy nincs meg a megfelelő tehetsége, lebeszélem, mert pontosan tudom, ez a pálya mennyire gyötrelmes, és még mennyi mindent igényel a talentum mellett. Tehetséggel is roppant nehéz, hát még a nélkül…  

A jó hangot volt kitől örökölnie, hiszen nemcsak Önnek, hanem örmény édesapjának is szép a vocéja.
  –  Lukács Gyöngyi: Igen, viszont neki más volt az útja. Ahhoz, hogy valaki sikeres énekes legyen, a jó hang mellett szükség van másfajta tehetségre is, arra, hogy képes legyen kimenni a színpadra, és ott megmutatni magát. S olyan aurát teremteni, ami hat a publikumra, és amit nem tanítanak sehol. Lusine pedig mindig is szeretett szerepelni, sosem izgult a nézők előtt, nem volt lámpalázas. Ahogy nőtt, egyre inkább kinyílt a hangja, s a konzervatórium után egyenesen vezetett tovább az útja. S persze, féltettem, féltem ma is, de azt látom, hogy az éneklésben tud kiteljesedni.
  –  Lusine Sahakyan: Miután gyerekként végigjártam a nagy operaházakat, a próbákat, előadásokat, megismertem a színfalak mögötti világot, így nem voltak illúzióm. Tudtam, édesanyám példáján láttam, hogy még tehetséggel is milyen nehéz mindez, ennek ellenére kiskoromtól énekelni akartam. A konzervatórium után következett - némi szegedi kitérővel - a Zeneakadémia. Pászthy Júliánál kezdtem, akitől rengeteget tanultam a jó technikáról, de ahogy dúsabb lett a hangom, váltanom kellett, így lett Marton Éva a tanárom, és 2016-ban szereztem diplomát.

Már egyetemi hallgatóként is több szerepet eljátszott.
  –  Lusine Sahakyan: Minden kisebb produkcióban részt vettem, imádtam színpadon lenni. Almási-Tóth András dolgozott velünk, az ő segítségével sokfajta karakterben kipróbálhattam magam, középkori királynőtől a Jancsi és Juliska Juliskájáig. Szerepeltem modern operákban, s ez egyik áriavizsgámon pedig nemcsak Delila, hanem a Don Carlos Erzsébetének bőrébe is belebújtam. Manapság egy fiatal énekeseknek muszáj univerzálisnak lennie, de szeretem is a különleges műveket, s szívesen szerepelek musicalekben, operettekben.

Nagy sikert aratott Offenbach Kékszakálljában Boulotte-ként, dicsérték a kritikák, szerette a közönség, s nem is gondoltam, hogy ilyen kiváló komikai vénával rendelkezik.
  –  Lukács Gyöngyi: Én sem. A férjemmel, Alexandru Agachével (Szerk: világhírű baritonista) együtt meglepetten figyeltük Lusinét a Kékszakállban és a Carouselben is. Meg kell mondjam, én ilyen színésznő sosem voltam.
  –  Lusine Sahakyan: Figyeltem a próbák során a partnereimet, a nagy színész kollégákat, s mindent igyekeztem ellesni, amit lehetett. Az előadások során pedig éreztem, egyre magabiztosabbá válok. Boulotte-t három fordulós előéneklés során nyertem el, s amikor készültem a szerepre, csodálattal hallgattam a Sudlik Máriával, Begányi Ferenccel, Karizs Bélával, Melis Györggyel készült, 1983-as felvételt. Nagyon izgalmas volt Székely Kriszta rendezővel dolgozni, aki a legelső találkozáskor elmesélte, Boulotte-t egy mexikói bevándorlónak képzeli, aki a cég takarítónője. Az volt erre a válaszom, hogy ez a feladat nagyon érdekel. Így kezdődött az Operett-beli sorozat, s a Kékszakáll után a Carousel következett.

Mennyire nehéz ma egy fiatal énekesnek a karrierépítés?
  –  Lukács Gyöngyi: Huszonöt-harminc évvel ezelőtt kezdeni sem volt egyszerű, de könnyebb mint ma. Ilyen ádáz öldöklés, mint ami napjainkban folyik, nem volt. Egyre-másra tűnnek el az operát játszó helyszínek, a társulatok megszűnése katasztrófa, ezt mindenki érzi a saját bőrén. Ez a hivatás kintről könnyűnek tűnik, csupa csillogásnak, s azt gondolják, ha valakinek van hangja, tehetsége, akkor attól kezdve számára minden egyszerű. Pedig régen sem volt így, ma pedig még rosszabb a helyzet. Amikor mi kezdtük, akkor is akadt egészséges rivalizálás, meg kellett mutatnom, mit tudok, jobbnak kellett lennem. De amikor a Deutsche Operben állandó vendégművész lettem, senkit sem rúgtak ki miattam. Az idősebb, neves előadók mellett jutott szerep a fiataloknak is. Nem az volt a jellemző, hogy akadnak, akik le sem szállnak a színpadról, mások pedig nem kapnak lehetőséget. Ma pedig mindenki el akarja ásni a másikat, mert kenyérharc folyik. És sajnos, egyre kevésbé számít a teljesítmény… A fiatalok pedig rettentően kiszolgáltatottak. Így nem lehet repertoárt, karriert építeni.

Segíthet a pályakezdésben egy világhírű anya?
  –  Lukács Gyöngyi: Sokan azt gondolják, könnyebbséget jelent egy ilyen családi háttér. Abban az értelemben igen, hogy tudok tanácsot adni. Lusine sok mindent látott, tisztában van olyan dolgokkal, amelyeket nekem a saját káromon kellett megtanulnom. Talán azokat a hibákat, amiket én elkövettem, ő már nem követi el. De emellett azt látom, nehezebb is neki, mert sokan miattam visszahúzzák. Volt olyan kolléga, aki azt mondta nekem: ‘nem elég, hogy Te karriert építettél, most még a lányod is? Nem sok ez?’ S megesett, hogy bement az órájára, ahol a tanár közölte vele: ‘Most menjen ki, és ne úgy jöjjön be, mint az anyja…’  Erre mondta azt egyszer Lusine, hogy áldás és átok is vagyok a számára. S azt hiszem, tényleg így van, mert sokan azok közül a kollégák közül, akik velem rivalizáltak, most a karrieremet a lányomon akarják megbosszulni. Engem látnak benne, s rajta csattan az ostor. De azt elfelejtik, hogy a színpadon mindenki egyedül van. Nem énekelhetek én sem a lányom helyett. Minden pódiumra lépés az igazság pillanata, amikor minden kiderül, az is, van-e az előadónak tehetsége…
  –  Lusine Sahakyan: Sokszor tapasztalom, hogy a legelső találkozáskor valaki vagy nagyon mosolyog vagy már messziről vicsorít rám. Miközben azt sem tudom, hogy kicsoda… Ha sikerem van, azt mondják, nekem könnyű, ha pedig valami nem tökéletes, akkor azt hallom: hát még így sem megy… 

Pedig ahogy figyelem a pályaépítését, nem Lukács-klón kíván lenni.
  –  Lusine Sahakyan: Nem. Bármilyen tanácsot is kapok édesanyámtól, azt át kell konvertálni magamra, a saját személyiségemre. Bár hasonlóak vagyunk, más az izomzatunk, a testfelépítésünk, a hangunk. Másképpen reagálunk dolgokra. Amiért anyukám megdolgozott, azért le a kalappal, hiszen láttam, mennyi vérrel, verejtékkel, nélkülözéssel járt mindez. Tisztességesen, csak a hangjával érte el a sikereit. Ezt a példát kívánom követni, s tudom, hogy miatta magasabb lécet kell megugranom, de ez sem baj. Tisztában vagyok azzal, ki vagyok és mit akarok.
  –  Lukács Gyöngyi: Szerencsére Lusinét sosem frusztráltam. Örülök, hogy ő egészséges személyiség, aki megy, s lépeget előre a saját útján. Sokkal nyitottabb, mint én. Nagyon zárkózott vagyok, sokan ezért is félreismertek. Igazából csak a színpadon tudtam kinyílni. Lusine sokkal kommunikatívabb, öt perc alatt barátságokat köt. Sziporkázó személyiség, és nem csak a színpadon.

Tanult egy évig Angliában is. Gondolom, ott azért nem érezte ezt a hasonlítgatást az édesanyjával…
  –  Lusine Sahakyan: Ott egyáltalán nem kellett ezzel foglalkoznom. Ösztöndíjjal a Royal Birmingham Conservatoire hallgatója voltam, s több szerepben kipróbáltam magam. Bár azért a birminghami koloratúrszoprán énektanárnőm azzal fogadott, hogy nem szereti a mezzoszoprán hangot… 

Nem szopránnak indult?
  –  Lusine Sahakyan: De. A Zeneakadémián úgy gondolták, verista drámai szoprán vagyok, úgyis kezeltek. Némileg csalóka, hogy az örmény gyökereim miatt sötétebbnek, drámaibbnak hallatszik a hang, közben pedig megvan a magasságom is. A külföldön kapott visszajelzések miatt - ugyanis az ottani énektanárnőm, a karmesterek, az ügynökök kezdték el mondogatni, hogy inkább drámai mezzo vagyok- váltottam. Átálltam arra a repertoárra, és azt érzem, az a hangfekvés sokkal jobb a torkomnak.

Nem akart tovább külföldön maradni?
  –  Lusine Sahakyan: Megváltozott az ottani rendszer is. Ma nagyon nehéz ügynököt találni, bármennyit is tud valaki, nincsenek meg a lépcsőfokok, mindenki azt várja, hogy rögtön a New York-i MET-ben lépjen fel… Persze, én is járok rendszeresen meghallgatásokra mindenfelé a világban. S örülök, hogy az Operett mellett ebben az évadban két kisebb szerepben is bemutatkozhatom az Operaházban. A Parsifal 3. Viráglánya leszek, s Gyöngyösi Levente operai hangszerelésében viszik színre az István, a királyt, amelyben Torda, a táltos mellett egy új szerep is akad, a Sámánasszony, akit én keltek életre. S van egy Carmen-felkérésem is…
  –  Lukács Gyöngyi: Azt látom, hogy ma a világban az operát a sír felé taszigálja az ügynökmaffia és a túlzottan nagyhatalmú rendezők serege. A színre vivőket már egyre kevésbé érdekli a hang, nem az alapján döntenek a szereposztásról. S ez azért nagy baj, mert az operaéneklés elsősorban a vocéról kell, hogy szóljon.

Szerepeltek már együtt, nemrég például az operabarátoknak szóló gálaesten, az Erkel Színházban, ahol a kisebbik lánya, Emma is pódiumra lépett. Ő is drámai szoprán vagy mezzo?
  –  Lukács Gyöngyi: Nem, ő lírai szoprán. Emma más alkat és személyiség, mint Lusine vagy én, de ő ugyancsak énekes akar lenni. Most végez a konzervatóriumban, s következik a felvételi. Aztán majd meglátjuk… Egyébként Lusinével lesz ismét közös hangversenyünk. Tavaszra tervezünk egy koncertet, amelyen a férjem szintén énekel, s Lusinével majd duettel is pódiumra lépünk.

Milyen érzés a lányaival fellépni? Mennyire aggódik miattuk?
  –  Lukács Gyöngyi: Nagyon tudok értük izgulni. Koncerten, előadáson, de korábban vizsgákon is.
  –  Lusine Sahakyan: Emlékszem arra A trubadúrra Győrben, a Richter Teremben, amelyben Inezt énekeltem, akadémistaként. Anyukám hiába készült Leonóra nagy áriájára, mégis azért izgul rettentően, hogy nekem az a néhány mondatom jól sikerüljön. Mert tudja, milyen ez a pálya, mi minden történhet még a legjobb felkészülés mellett is. Persze azért a nagy drukkolás mellett mindig a legszigorúbb kritikusom volt és maradt. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor mondta egy-egy produkció után, hogy gratulál.
  –  Lukács Gyöngyi: Rögtön a hibát látom, s annak a kijavításában akarok azonnal segíteni. Perfekcionista vagyok. Sosem éreztem elégedettséget, folyton azt gondoltam, lehet még min javítani, hogy a következő szereplés még jobb és még jobb legyen… S egy lánynak a példát mindig az édesanyja adja, bízom abban, hogy művészként és nőként is megfelelő utat mutattam. Annak pedig nagyon örülök, s büszke is vagyok rá, hogy remek a kapcsolatunk. Úgy vélem, ez a legfontosabb.

  –  Lusine Sahakyan: Rá tényleg etalonként tekinthetek. Rengeteg előadást ültem végig takarásban, az ügyelő mellett, s bár láttam, anyu mennyire koncentrál, izgul, mindig jó volt. Azt szoktam meg, hogy érte sosem kell aggódni, annyira profi. Erre törekszem én is, mindenütt, mindenben.