A színházcsinálásban elsősorban a közösségi alkotás lehetősége érdekli, munkáiban gyakran merészkedik kísérleti terepre. Legutóbbi rendezésében, a Nézőművészeti Kft. csapatával, napjaink színházi életéről készített előadást.

A Szkénében bemutatott legújabb rendezésed apropóján beszélgetünk, de még mielőtt a Hol a színészünk? című produkcióról kérdezlek, egy kicsit a pályakezdésedről faggatnálak. Mi volt az első színházi élményed?
   –   Bizonyára valamilyen balett előadást láthattam először, mivel a szüleim táncosok voltak a Győri Balettben. Később, gimnazista koromban, gyakran utaztam fel Pestre és néztem különböző színházi előadásokat. Az egyik fontos élményem ebből az időszakból Ajég volt, Mundruczó Kornél rendezésében a Nemzeti Színházban. Abból az előadásból egy csomó minden megmaradt bennem a mai napig.

Az nem merült fel esetleg, hogy te is balett-tel kezdjél foglalkozni?
   –   A klasszikus balettet nagyon korán el kell kezdeni tanulni ahhoz, hogy az ember profi táncos legyen. Sokszor ez nem is feltétlenül a gyerek döntése, hanem a szülőké. Tőlem is kérdezték, hogy szeretnék-e ballett-táncos lenni, de akkor bennem nem volt érdeklődés a tánc iránt, a délutánokat inkább focizással töltöttem, a  szüleim pedig nem presszionáltak.

Színházat gyakorlatban először a középiskolában kezdtél csinálni, ha jól tudom, igen aktív diákszínjátszó voltál.
   –   Győrben elég nagy élet van ilyen szempontból. A mai napig több diákszínjátszó csapat működik a városban. A bátyám került be először egy ilyen csoportba, tőle tudtam, hogy ez mennyire jó dolog. Idővel én is elkezdtem és nagyon megszerettem. És bár színészként és rendezőként is kipróbálhattam magam, ebben az időszakban számomra inkább a közösséghez tartozás volt az elsődleges és nem annyira a színházszakmai része volt a meghatározó.

Ez a diákszínjátszó csoport később Pesten is együtt maradt még, ugye? Hogyan kerültél fel Pestre?
   –   Érettségi után a budapesti Corvinus Egyetemre vettek fel nemzetközi tanulmányok szakra, ekkor jöttem fel Pestre. Valami olyasmit szerettem volna tanulni, ami társadalmi dolgokkal foglalkozik és sokféle. A suli mellett pedig párhuzamosan színházzal foglalkoztam. A diákszínjátszós körből sokan kerültek Pestre, így velük is tudtuk a munkát folytatni, és közben asszisztensként, hospitálóként is elkezdtem különböző társulatoknál dolgozni. A Maladype, a Krétakör és a Káva volt az a három színházi műhely, amiket megkerestem, mert szerettem volna látni, hogy a gyakorlatban hogyan dolgoznak. Mindhárom társulat munkáit ismertem, ezért is akartam közelebb kerülni hozzájuk. A Kávából végül Kerekasztal lett, ahol később társulati tag is lettem. Innen vettek fel aztán a Színművészetire.

Nem is nagyon akartál elmenni felvételizni, sokkal inkább az önmagad megmérettetése érdekelt az általános műveltséged terén. Igaz ez?
   –   Az azért korábban is a fejemben volt, hogy jó lenne a Színműre járni. Minden évben jelentkeztem is színész szakra, valahogy mégsem mentem el soha felvételizni. Amikor már az említett társulatoknál dolgoztam, kezdtem megtalálni a helyemet Budapesten. Nagyon élveztem azokat a munkákat, amelyekben részt vehettem, és tudtam, hogy a Színmű ehhez képest egészen új életet jelent. Egy folyamatos, intenzív jelenlétet igénylő iskola, ahol 5 évig az embernek nemigen jut másra energiája, ideje, szabadsága. Tartottam ettől. Inkább csak azért mentem el felvételizni, hogy lássam, mennyit sikerült profitálnom a gyakorlati színházi tapasztalataimból. Az egyes fordulók közben azonban megéreztem, hogy milyen közeg várhat ott, ami egyre jobban kezdett beszippantani és motiválni. Egyre nagyobb kihívást láttam benne, hogy jól teljesítsek.

Végül bekerültél az Ascher Tamás- Novák Eszter-Selmeczi György által vezetett zenés rendezői osztályba. Ti voltatok az utolsó olyan rendezői osztály, ami végig a régi SZFE-n tanulhatott.
   –   Négyen végeztünk akkor. Hatalmas mázlink volt. Mi még éppen megúsztuk az úgynevezett modellváltást.

Az SZFE elvégzése után szabadúszó rendezőként kezdtél el dolgozni.
   –   Frissen végzett rendezőket nem sűrűn szoktak egyből színházhoz szerződtetni, ezért marad a szabadúszás. De mivel elég különböző anyagok és feladatok találnak meg, így egyelőre rendkívül élvezem. A szakmai életem eddig úgy működött, hogy az egyik munka hozta a másikat. Óriási felhajtóerő az is, hogy mindig új társulatokban, új emberekkel találkozhatok. Az előadásaim ebből adódóan is sokfélék. Nem viselnek magukon összetéveszthetetlen, csak rám jellemző stílusjegyeket, inkább az lehet a sajátos bennük, hogy milyen gondolkodásmóddal nyúlok egy anyaghoz, történethez. Tantermi előadást éppúgy rendeztem már, mint operettet, vagy akár improvizációkra épülő előadást.

A munkáidban, amelyek eddig megtaláltak, érezted valaha a „rendezői magányt”?
   –   Én igyekszem a színházcsinálásra úgy tekinteni, mint egy közösségi játékra. Megpróbálom mind a színészeket, mind a munkatársaimat mindenféle döntésbe bevonni. Egyrészt talán azért, hogy azt a szorongató érzést, hogy nekem mindent tudnom kell, levegyem a vállamról. Másrészt pedig azért, mert általában jobb dolgok születnek abból, hogyha több ember van involválva, ha több ember érzi magáénak az ügyet. A megfelelő pillanatokban viszont helyt kell állni, és egyfajta csapatkapitánnyá kell előlépni, hogy a színész kellőképpen fel tudjon szabadulni.

A legutóbbi bemutatód a Szkéné Színházban volt a Nézőművészeti Kft.-vel. A színházi témájú, etűdökből álló előadás, improvizációkból született meg.Végső formája igen lassan állt össze. Milyen élmény volt ez számodra?
   –   Elég hosszú keresés zajlott a színészekkel közösen, amíg kitisztult, hogy mi legyen az előadás fókuszában. Újra és újra kezdtük szinte elölről az ötletelést, ami sokszor igen fárasztó tud lenni, de valószínűleg azért nem voltam sosem nyugtalan emiatt, mert végig azt éreztem a csapaton, hogy jó állapotban van, kíváncsiak, pozitívak a színészek, jó volt velük gondolkodni. A próbafolyamat azon része, amikor „csak” színházi sztorikat meséltünk napokig, különösen élvezetes volt.

Milyen volt neked egy ennyire összeszokott csapatba bekerülni?
   –   Ezt is szeretem a szabadúszásban, hogy - bizonyos felelősségektől mentesen - lehetőséged van belelátni egy társulat életébe. A Nézőművészeti Kft. egy kicsi társulat, ami persze különféle emberekből áll, különböző ízléssel, gondolkodásmóddal. Azonban az előadásaik eléggé egységes esztétikát képviselnek, ami az én ízlésemhez is közel áll. A legnehezebb az ízlésbeli különbözőségeket áthidalni, ami jelen helyzetben szerencsére fel sem merült. Hamar megszerettem őket. Jó érzés volt, hogy mennyire nyitottak és kíváncsiak rám.

Az előadás egyik jelenetében a rendező pár mondatban mindegyik színészéről mondd egy-két gondolatot. Megtennéd most ezt a nézős színészekkel?
   –   Talán furcsán hangzik de Krisztiánnal (szerk. Kovács Krisztián színész) mi kicsit hasonlítunk egymásra. Ezért vele olyan könnyedén is vagyok. Ő is egy szorongó típus. Folyamatos kételkedésben van önmagával szemben, elemez, reflektál. Ez a színészetben gátakat is jelenthet, de csak ha türelmetlenek vagyunk. Egyébként a kételkedést rendkívül szimpatikus, kiveszőben lévő tulajdonságnak tartom.

Katona Laci bámulatosan improvizál. Hihetetlen ügyesen, találékonyan mozgat egy szituációt, és nagyon jól figyel. Pontosan érzi, hogy mikor kell, vagy mikor nem kell megszólalni. Lehengerlően intelligens, csalhatatlan arányérzéke van.

A Pepével(szerk. Scherer Péter) kapcsolatban az jut rögtön eszembe, amikor interjúkat készített az előadáshoz az utca emberével. Hogy mennyire jól tud kezelni bármilyen embert, mennyire közvetlenül és jó érzékkel tud egy másik emberhez közelíteni. Ebben egy csomó érzékenység és emberismeret van, hogy már a nulladik pillanatban ki tud alakulni egy fesztelen beszélgetés, ami aztán hamar mélyre tud menni. Empátia, kíváncsiság, gyors agy kell ehhez, kész tanulmány volt hallgatni ezeket a beszélgetéseket.

Talán Kapánál (szerk. Mucsi Zoltán) a legnagyobb a különbség aközött, amit a híressé vált szerepeiből lát az ember, és amilyen a való életében. Én egy szemérmes, halkszavú értelmiségit ismertem meg. Egyedülálló, utánozhatatlan humorral. Az a kíméletlen szarkazmus, ami a szerepeiben is mindig ott van, az életben is jellemző a meglátásaira. Láttatóan fogalmaz és szarkasztikus példáin keresztül tűpontosan rátapint az adott probléma lényegére.

Az előadásban színre lép Ujvári Bors,fiatal színészhallgató is, akinek az osztályvezető tanára vagy. Mennyiben érzed a személyes felelősségedet tanítványaid jövőét illetően?

Tudni kell, hogy Bors valójában Zsámbéki Gábor és Fullajtár Andrea szakmai vezetésével kezdte meg tanulmányait, én tanársegédként vettem részt az osztály életében. Az egy különös helyzet, hogy ma engem kérdezel, mint osztályvezetőt. Ezzel együtt érzek felelősséget az osztály jövőét, sőt jelenét illetően is. Annál is inkább, mert egy kivételes tehetségű, remek csapatról beszélünk.

A Hol a színészünk? mostantól havi rendszerességgel látható a Szkénében. Milyen munkáid lesznek még a közeljövőben?
   –   Nemsokára a győri Vaskakas Bábszínházba megyek Csipkerózsikát rendezni, ami egy meseopera lesz, utána pedig, évad végén Celldömölkön, Szép Ernő Május-át és a Hasbeszélő című egyfelvonásosát fogom rendezni. A jövő évadra pedig főleg vidéki, kőszínházi felkéréseim vannak.