Hol van a kaktuszvirág ebben az előadásban?
  –  Szerintem maga Stephanie a kaktuszvirág, ezért is módosult egy kicsit a cím. Ugye a kaktusz egy tüskés növény és milyen gyönyörű virága van! Erről szól ez a darab: van egy nagyon tüskés, zárt, lojális asszisztensnő, aki nem is veszi észre, hogy ki mindenki lakozik benne. Aztán belekerül egy hazugságfolyamba, s kivirágzik.

Érdekes, hogy egy hazugságfolyam így tud inspirálni egy személyiséget, és gyökeresen mást tud előhozni belőle, mint amilyen valójában.
  –  Azt beszélgettük a darab kapcsán, hogy a férfi hazudik, és a nő a lojalitása miatt belemegy a játékba. De ahogy próbáltam Stephanie szerepét, rájöttem, hogy az ő élete is egy nagy hazugság: belemenekül abba, hogy ő egy tüskés, megközelíthetetlen ember.

Ismerjük jól A kaktusz virágát, egy nagyon népszerű történet, sokszor feldolgozták már színpadon, filmen. Novák Eszter rendezése korhűen igyekszik visszaadni a hetvenes évek elejét a díszletben, a kosztümökben. A Let It Be visszatérő sláger, táncoltok a Sugar, sugar című Archies-dalra és még a Love Story zenéje is bejön. Ti szereplők még nem is éltetek ebben az időszakban.

  –  Én a hetvenes évek végén születtem, de minden olyan darabot szeretek, amiben más korba lehet bújni. Szeretem Molnár Ferenc Riviérájában a marcell-hullámos hajamat, de a hetvenes évek ruháit is szívesen hordom. Az ember máshogy ül egy széken, máshogy jár a cipőkben. Ezek felüdülések a világunkban, amiben többnyire modern darabokat készítünk.

Sokféle karaktert alakítasz a különböző megjelenéseidben. Mennyire vagy önazonos a szerepeidben?
  –  Én megpróbálok mindig magamból fogalmazni, vagy a saját személyiségemnek bizonyos szegmenseit, amik fontosak a karakter szempontjából, felerősíteni. De mióta szabadúszó színész vagyok - most már több, mint 10 éve -, eléggé figyelek arra, hogy sokféle szerepet vállaljak el. Például most játszom az egyik kereskedelmi tv sorozatában egy olyan nőt, aki eléggé hasonlít rám. Teljesen természetes vagyok benne, ugyanakkor nagyon jót tesz, hogy mellette játszom Stephanie-t, aki egy zárkózott nő. Hogyha most egymás mellé rakom a repertoáron lévő szerepeim fényképeit, akkor mindegyik más. De mindegyiket magamból fogalmazom, megpróbálom a saját könnyeimet, nevetéseimet, kiabálásaimat adni, hogy őszinte legyen, csak felhúzom a potmétert.

Benned van egy jó adag humorérzék, aminek a potméterét például a Kaktuszvirágban sűrűn fel kell húzni. Valószínűleg ezért a képességedért is szeretnek a rendezők veled dolgozni.
  –  A humorérzék  ritmusérzék kérdése. Szerintem a humor majdhogynem tanulható, egy rendező vagy egy jó szövegíró által bárkinek.

Ha rád gondolok, s visszamegyek egy kicsit a múltba, akkor mindenképpen olyan darabokban és filmekben látlak, amelyek sikerre voltak/vannak ítélve. Tehát olyan rendezők szeretnek benned gondolkodni, akik a széles közönségnek csinálnak produkciókat, s azt remélik, ha téged választanak, az tuti siker lesz.
  –  Van ebben valami… Én azt gondolom, van igazság abban, amit nálam sokkal idősebb és bölcsebb emberek mondanak, hogy a színészi szakmának egy része a tehetség, nagyobb része a szorgalom és legnagyobb része a szerencse. Én nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert már főiskolás koromban volt mozifilmem, a Szerelemtől sújtva. A főiskola után Egerbe kerültem, de elkezdtem közben a Nemzetiben is játszani és megcsíptem az első nagy közönségfilmet, az S.O.S. Szerelmet. Tehát lett nevem nagyon korán - a húszas éveim közepén már ki voltam plakátolva. Azt gondolom, egy csomó helyzet volt az életemben, amikor lehet, hogy más is ugyanolyan jól meg tudta volna csinálni a kérdéses szerepet, de egyszerűen azért kerültem én oda, mert az én nevemet ismerték az emberek, láttak a tv-ben meg a moziban, és azt gondolták a színházvezetők, hogy könnyebben elérnek a nézőkhöz rajtam keresztül, mert a nézőknek szükségük van arra, hogy híres embereket lássanak. Ez egy nagyon kegyetlen szakma.

Na de valamikor csak teljesen ismeretlen voltál, valakinek fel kellett, hogy tűnjél!
  –  Én gyerekszínészként kezdtem. 14 éves koromban bekerültem az Operettszínházba, a gimit már nagy részben magántanulóként végeztem. Nem tudtam még a szakmát, de rám szokták mondani, hogy: ügyes ez a lány! Szőke voltam, zöld szemű, vékony és ügyes: nem jön zavarba, nem botlik össze a lába, bármi lesz, bedobod, akkor csinálja. Aztán rengeteg szorgalommal kellett rászolgálnom erre a bizalomra. Ilyen értelemben sikeres voltam a főiskolán is. Jó alkat vagyok, meg van bennem egy kaméleonság: ha azt akarják, sírok, ha azt akarják, nevetek, és van egy flottság, ami viszont egyre inkább kopik. Azt gondoltam, mikor 40 éves leszek, sokkal könnyebb lesz felmenni a színpadra, és ez egyre rosszabb nap, mint nap, mert nagyobb az elvárás.

Igen, rád látatlanban megveszik a jegyet, mert már van bizalom a közönség részéről. És ezt te építetted ki!
  –  Ez melós, és nagyon nehéz erre minden nap rászolgálni. A pálya elején eltelik 10 év, hogy jaj, csak szeressenek, adjanak szerepet, tapsoljanak, fogadjanak el az idősebb kollégák, s utána a következő 10 év meg arról szól, hogy fenn kell tartani ezt a bizalmat. Egy percig nem szabad kiengedni. Nem akarom magamat élsportolókhoz hasonlítani, mert az elképesztő fizikai megterhelés, de hát náluk is –milyen a magyar ember – csak az aranyat fogadják el. Ha már csak második lesz, akkor megkapja, hogy nincs formában. Szóval, senkinek nem könnyű.

Nem is volt kérdés számodra, hogy színésznő leszel?
  –  Nem, bár csak negyedszerre vettek föl a Színművészetire. De addigra már megvolt a Színész1 minősítésem. A Székely Gábor-féle Új Színházban voltam stúdiós – elég nagy szerepeket játszottam, meg elvittek játszani a Katonába, a Kamaraszínházba. Tehát azért az látszott, hogy lehet, hogy nekem nem az az utam, hogy a Vas utcába járjak, de az biztos, hogy színésznő lesz belőlem. Ám bennem volt egy elitizmus, hogy mindenképpen főiskolai diplomát akarok, s elmentem negyedszerre is felvételizni. Máté Gábor lett az osztályfőnököm, a legjobb helyre kerültem.

Nektek egy legendásan jó osztályotok volt, és annyira összetartottatok, hogy a végén majdnem mindannyian elmentetek Egerbe.
  –  Az osztály gerince ott kezdte a pályát. Többen mehettünk volna a Vígbe átvenni szerepet A dzsungel könyvében, az Egy csók és más semmiben, és ezzel szemben ott volt a teljesen ismeretlen egri színház. Csizmadia Tibor velünk kezdte el az igazgatását, és azt mondta, hogy itt Shakespeare, Csehov és musical főszerepek várnak ránk. Nem is volt kérdés, hogy melyiket választjuk a gyakorlati évünkre harmadikban. Szerepeket akartunk és nagyot markolni. Én egy hétvége alatt voltam Malacka a Micimackóban, hősnő a Valahol Európában című muicalben, Natasa Csehov Három nővérében és még nyomtam egy Shakespeare Ahogy tetszik- főszerepet. Sehol nem tanultam annyit a szakmámról, mint ott!

Miért jöttél el?
  –  Azért, mert Herendi Gábor azt mondta, hogy én leszek a Lora című filmjének a főszereplője, viszont nem fog tudni egyeztetni az egri szerepekkel, és azt éreztem egyébként is, hogy most már olyan jó lenne Budapestre följönni. Fél évig abban a tudatban éltem, hogy én játszom majd a vak lány szerepét, s a forgatás előtt 5 nappal lecserélt… Volt egy elég rémes nyaram. Már fölmondtam Egerben, jöttek helyemre mások, úgy gondoltam, vége van mindennek… Évekkel később Herendi eljött a Vígszínházba, mert ott játszottam, hozott egy csokor rózsát, bocsánatot kért, s fölajánlott egy új munkát, a Társas játékot. Megbocsátottam neki, mert azt éreztem, hogy az a feladatom, hogy adjak egy esélyt. Én azt gondolom, hogy a miénk egy hosszú távú szakma és kellenek pofonok. Ez kijárt nekem, ennek így kellett történnie: hogy én nagyon higgyek valamiben, s aztán iszonyatosan nagyot essek. Azóta nem is hiszek el semmit, csak mikor már megcsináltam. Akkor megtanultam, hogy totál bizonytalan az élet, bármi megtörténhet, s egyébként is egy kultúrrabszolga vagyok. Teljesen fatalista vagyok, azt gondolom, hogy a dolgok azért vannak, mert azokkal nekem küzdeni kell. A filmes csalódás óta teljes mellszélességgel vállalom minden döntésemet, nem vagyok egy sodródó ember, és ilyen értelemben nem bántam meg semmit, még azt sem, ami nem sikerült. Volt olyan tv-s munkám, amit nem jól csináltam, de ki kellett próbálni – zsűriztem 2014-ben a Hungary’s Got Talent-ben. Azt éreztem, hogy még leng a kalapom a fogason és milyen alapon döntök én emberek sorsáról! Ráadásul ez az a korszak volt, amikor elindult az irgalmatlan kommentelés az interneten és megtalált a bulvársajtó, nem tudtam én ezekkel mit kezdeni. Ma már biztos jobban menne.

Játszol a Belvárosi Színházban, időnként a Centrálban (Házassági leckék középhaladóknak) és a Játékszínben ( Legyen a feleségem!). Szeretnek téged a népszerű tv-sorozatok rendezői is.
  –  Most megy a Mintaapák, ami napi sorozat. Azért vállaltam el, mert olyan színészekkel lehet benne dolgozni, akik garanciát adnak arra, hogy picit megpróbáljuk ezt a magyar napi sorozatgyártást olyan irányba tolni, ami nekem nagyon szimpatikus. De korábban is volt heti sorozat (Válótársak, Korhatáros szerelem), HBO sorozat (Társas játék). Nagyon szerencsés vagyok, minden évben forgatok valamit. Nagyjátékfilmek közül az utolsó, ami tv-re készült, csak aztán szerencsére a mozik is átvették, az a Félvilág volt. Azzal beutaztuk a fél világot (!) Ugyanaz a csodálatos gárda csinálta, mint a most díjazott Örök tél-t, – Szász Attila, Köbli Norbert és Nagy András. Előtte több szerelmes filmben is szerepeltem (S.O.S. Szerelem, Kilenc és 1/2 randi, Nejem, nőm, csajom). Azt gondolom, hogy egy népszínházi színésznő vagyok és népfilmes, ha lenne ilyen. De ha tehetem, megpróbálok sok alternatív és kísérletező színházat nézni, és egyszer biztos nagyon szeretnék egy ilyenben részt is venni.

Magadat sorolod be vagy mások sorolnak be téged ebbe a népszínházi kategóriába?
  –  Mindenkinek le vannak osztva a lapok, s ez így sikerült. Amikor a Vígszínházhoz szerződtem, azt azért tettem, mert az is egy klasszikus népszínház – kielégít egy nagyon nagy spektrumot, sokféle dolgot lehet csinálni benne mindenkinek. Én ezt szeretem. És ebből élek most már. Huszonöt estét játszom egy hónapban, ami irgalmatlanul sok. Például az idei évadomban négy bemutatóból végül egyet vállaltam el és volt olyan amit az utolsó pillanatban mondtam le, ami nagyon nehéz döntés volt, de szerencsére Orlai Tibor annyira szeret, hogy megértette: ennek így kell lennie – kevesebbet kell dolgoznom. A meglévő darabjaimat játszom, a Kaktuszvirágot most bemutattuk, s nem tudom megmondani, mikor fogok legközelebb próbálni. Én tudok ilyen döntéseket meghozni, s nem lehet feltartóztatni. Amikor a kislányom, Hanna megszületett, egy évig nem dolgoztam, csak vele voltam otthon. Két és fél évig szoptattam és az első években évi egy munkám volt. 3 éves kora óta dolgozom teljes erőbedobással, most 6 éves. Tehát az életének az elején nagyon sokat voltunk együtt, kialakult egy ősbizalom kettőnk között és ő ebbe a cirkuszi életbe nőtt bele. Ugye egyre nagyobb, és egyre nagyobb szüksége van rám. Nyilván így is nagyon kevés az időm, s egy mindennapos kétség bennem, hogy jó anya vagyok-e. A volt férjem, akivel sokat vagyunk együtt, mindig azzal nyugtat, hogy: Hanna téged választott. Szerencsére évvesztes (vagy évnyertes?), tehát még óvodás, most még meg tudom tenni, hogy sokszor nem megyünk oviba, hanem Mama-Hanna napot tartunk. Lényegében semmi mást nem csinálok: vagy a színházban vagyok, vagy forgatok vagy vele vagyok. Ez a magánéletem. Nekem az az én-időm, hogy itt vagyok a színházban és játszom.

Teljes így ez az élet?
  –  Nem gondolom, hogy ne lenne teljes az életem. Persze jöhet egy nagy szakmai vagy magánéleti változás, ami megkavarja. De én nem szoktam előre eltervezni, hogy én akkor majd hogy akarom ünnepelni a születésnapomat vagy milyen nyarat szeretnék, hanem megpróbálok flexibilis maradni, hogy azt vegyem észre, ami szembejön, és ne legyek állandóan elégedetlen vagy boldogtalan amiatt, hogy valami nem úgy történik az életemben, mint amilyennek elképzeltem. Tehát semmilyen értelemben nem szoktam álmodozni.

Pedig a szerepeidben mindig beteljesíted az álmokat.
  –  Az játék. Meg terápia. Nekem is, és remélem, a nézőknek is.