Ezekben a hónapokban a Bécsi Staatsoperben is színpadra lép, hiszen ő a kísérője egy különleges táncprodukciónak. A csellóművész a növendékeit is arra ösztönzi, hogy találják meg a helyüket és a számukra legkedvesebb területet, bátran kísérletezzenek más stílusokkal is. Bach műveinek avatott tolmácsolójával hangszerválasztásáról,  útkereséséről, a missziónak megélt tanításról, valamint az anyaságról is beszélgettünk. 

Egy zongoraművész édesapával és egy hárfaművész nagyapával egyértelmű volt, hogy a zenét választja?
   –  Apai oldalról a zenész géneket örököltem, igazán meghatározó eleinte műfordító-tanár édesanyám zenei ízlése volt. Otthon klasszikus zene ugyanúgy szólt, mint francia chanson, vagy a nem zenész bátyámnak köszönhetően a pop zene is hatott rám. Meghatározó élményt jelentettek a hangversenyek, amelyekre édesanyám magával vitt és természetes velejárója lett életemnek. Utólag jöttem csak rá, milyen rendkívüli lehetőség volt tizenévesen együtt játszani Schiff Andrással otthoni keretek közt.

Kezdettől énekelt, zongorázott. Miért épp a gordonkára esett a választása?
   –  A mai napig elsősorban zenésznek tartom magam és csak másodsorban csellistának. S mióta a cselló mellett publikum előtt énekelek is, azóta találtam meg a saját hangomat. Az éneklés mindig elementáris erővel volt jelen a mindennapjaimban, ma is, észrevétlenül, önkéntelenül is dúdolok valamit. Állítólag kiskoromban előbb énekeltem, mint beszéltem. A gordonka nem csupán hangszer, társam a zenében. De nagyon szerettem zongorázni is, volt, hogy jobban, mint csellózni. Trombitálni is tanultam, mert érdekelnek a különböző instrumentumok. A legújabb felfedezésem az öthúros cselló, aminek azért is örülök, mert bővíti a repertoáromat. A pandémia alatt a magam muzsikuspartnere lettem, több szólamban vettem fel átiratokat vagy improvizációt. Valóban sokoldalú zenésznek tartom magam, nemcsak a hangszerek, hanem a műfajok terén is. Az utóbbi időben megtaláltak olyan feladatok, amelyek alkotói munkára sarkalltak. Szőke Szabolcs és Szirtes Edina Mókus mellett is lehettem már társszerző, s rengeteg ötletem van még, hogy kivel lehetne együtt dolgozni…Született lemezem Szalóki Ágival, Palya Beával, Bíró Eszterrel vagy Pátkai Rozinával is. Legutóbb felkérést kaptam egy dokumentumfilm zenéjének az elkészítésére. Engem nagyon inspirál, hogy többféle dologgal foglalkozhatom, mert mindegyik visszahat a többire, építi, gazdagítja. Meg tudom találni a helyem a bossanovában  éppúgy, mint Bach világában.

Már pályakezdésétől jellemző Önre ez a nyitottság, sokoldalúság?
   –  Igen, mindig is sokféle volt a zenei ízlésem. A klasszikus zene mellett rengeteg más kompozíciót is meghallgatok. A csellótanulmányaim azonban a megszokott repertoárról szóltak, az elmúlt tíz évben kezdtem eltérő stílusokban is bátrabban megnyilvánulni.

A zeneszerzés és az improvizálás visszahat a komolyzenére is…
   –  Mindenképp. Úgy látom, hogy aki a kompozícióhoz nem tesz hozzá egyetlen hangot sem, mennyire másképp áll a zenéhez. Pedig Mozart idejében, s azt megelőzően is, minden muzsikus valamilyen szinten komponált, hozzátette a művekhez a maga díszítéseit, rögtönzött. Számomra ez fontos, a klasszikus versenyművekhez mindig saját kadenciát írok, újabban még énekelek is bennük, mint legutóbb néhány hete a Kodály Központban, Pécsett.

Erre tanítja a növendékeit is? Hiszen a tanári munkát Debrecenben kezdte, s három esztendeje már a Zeneakadémia oktatója.
   –  Igen, remélem példamutató tudok lenni. A tanításban szükség van az analitikus gondolkodásra és a kreatív képességekre egyaránt. Egy magánnövendékkel indult az oktatói pályafutásom 2008-ban, s egy évvel később már Debrecenben lett osztályom. 2010 óta nyári kurzusokat is tartok rendszeresen, amit azért is szeretek, mert teljesen más hangulatúak az együtt töltött napok, mint amikor hetente csak néhány órára találkozunk. Mindig fontosnak tartottam, hogy az ne csak a hangszerjátékról és zenéről essen szó, hanem lelkileg is egész embereket tanítsak. A cselló azért is csodás kifejezőeszköz, mert minden rezdülést megmutat, így a felesleges vagy rejtett feszültség a hangban megmutatkozik.

Más azonban a néhány napos és a több éves munka…
   –  Van olyan növendékem, aki eljön egy-egy kurzusra, s akkor teljesen más dolgokkal is foglalkozhatunk, mint az órákon. Én magam is rendszeresen jártam növendékkoromban fesztiválokra, mesterkurzusokra, mindig kaptam valami fontosat, találkoztam olyan személyiségekkel, akik formálták a művészetemet. Az egyik legmeghatározóbb Stuttgartban Boris Pergamenschikow volt, akihez 16 évesen jutottam el. Neki köszönhetem, hogy beszélem a Bach-nyelvet, s még jobban megszerettette velem a világát. Ezért is hiszek a kurzusok erejében.

Kikre büszke a növendékei közül?
   –  Mindenkire, mindegyikőjükre másért. Akad olyan tanár, aki a versenyeredményeket tartja fontosnak, én inkább azt, ha megtalálja helyét az illető, és szereti, amivel foglalkozik. Át akarom adni a zene, a szakma szeretetét. Mindig örülök, ha olyan maradandó emberi kapcsolatot tudunk kiépíteni, hogy tanácsért is, vagy csak úgy visszatérnek. Azt is fontosnak tartom, hogy a klasszikus zene mellett más stílusokra is biztassam növendékeim, mert egyre inkább több lábon kell álljanak. Számomra a tanítás misszió és komoly felelősség. Megtiszteltetésként élem meg, ha valaki hozzám akar kerülni, és nem csinálok titkot abból sem, milyenek a módszereim, és mennyire intenzív munkát várok el. Az is előfordult már, hogy valakit lebeszéltem a pályáról. A Zeneakadémia mellett akadnak magánnövendékeim is, s örülök, hogy foglalkozhatom az utánpótlással. Legjobb módszer ilyen szempontból a rendszeres közösóra, amikor egy barátságos és biztonságos közegben, mint egy laboratóriumban ki tudunk próbálni dolgokat, egymásra reflektálunk és fejlődik mindenki kritikai érzéke, ami később segíti őket a saját karrierjük során, ha a tanári pályát választják.

A saját pályafutásának jelenlegi szakaszával mennyire elégedett?
   –  Remek lehetőségeket kaptam az utóbbi időben, még a pandémia alatt is. Online koncertek, tanítás, kurzus, mindenféle feladatom volt amellett, hogy két gyerekem van és vezetem a Zeneakadémia cselló tanszakát. Az is jó, hogy mindezt a saját városomból tudtam megvalósítani, s nem kell sokat utaznom. Szakmailag azt érzem, egyre inkább a helyemen vagyok. Ez annak is köszönhető, hogyha én magam is tudatosan jelzem, mikben látom magam, akkor könnyebben megtalálnak azok a feladatok, amelyek hozzám illenek. A mi hivatásunkon belül széles a spektrum, de ezt a palettát én tudatosan még tovább színesítem. Erre bátorítom a fiatalabb generációt is. Úgy vélem a nyitottság meghozza a gyümölcsét. Egy kollégám azt mondta, régebben azt hitte, mindenért nagyon meg kell küzdeni, de most már rájött, ami igazán testhez álló feladat, az könnyen megy. Teljesen egyetértek vele. Bachért például nekem már nem kell megszenvednem, mert korábban, amikor indult a pályám, megalapoztam a kapcsolatom, ami nem azt jelenti, hogy ne lehetne egy életen át tovább elmélyülni benne. Az egyensúly megtalálására törekszem, ami a pályámat illeti, s persze nem egyszerű feladat.

Valóban színes a paletta, hiszen különleges feladatokat is szívesen vállal, színészként is színpadra lépett már, május óta pedig a Bécsi Staatsballett előadásában szerepel.
   –  Egy híres koreográfiai est, A Suite of Dances újrateremtésében vehetek részt, amelyben három Jerome Robbins- és egy George Balanchine-darab kerül színre. Négy Bach-tételt kell a pódiumon eladnom, a játékommal kísérem egy férfitáncos produkcióját. Május 20-án volt a premier, júniusban is lesznek még előadások, s a sorozat ősszel folytatódik. Régebben is dolgoztam táncosokkal, izgalmas és inspiráló látni, hogy más művészeti ágak előadói hogyan viszonyulnak a művészethez. Mindig fejet hajtok a táncosok munkamorálja előtt. Egyszer régen azt mondta rólam valaki, hogy olyan, mintha balettoznék a csellón. Talán arra utalt, amit repülésnek is szoktam nevezni, amikor a karjaink szárnyakként kelnek életre. A tavalyi karantén időszak alatt készített oktatóvideókban megpróbáltam továbbadni ezt a gondolatot, mert nagyon fontos, hogy egy zenész is tudatosan használja a testét. Régóta dolgozom magamon is ilyen szempontból.
 

 S mennyiben változtatta meg mindez a fellépéseit?
   –  Egyre inkább megszólalok a koncertjeimen, hogy könnyebben kialakuljon a kapcsolat a közönséggel. Az online koncerteken megnőtt ennek a jelentősége. A Beethoven+ sorozatom, amely egy különleges hangszerre, a zongora ősére, a fortepianóra épült, minden koncertjén beszéltem a művekről, előadói vagy történeti szemszögből.  Anyaként látom, hogy egy magamfajta zenekedvelő milyen alkalmakra juthat el, ezért találtam ki, hogy vasárnap délelőtt legyenek a koncertek.  Ha minden jól megy, ősszel folytatódnak az I. kerületi Márai Kulturális Központban a hangversenyek, amelyek gyerekprogramokkal egybekötöttek. Terveim szerint míg a felnőttek a zenét hallgatják, addig a kicsik kézműves technikákat tanulhatnak, s az a cél, hogy ezek a foglakozások is kötődjenek a felhangzó művekhez, tehát az adott korszakról szóljanak a gyerekprogramok is. Ezzel próbálok kedvezni a családosoknak, valamint azzal, hogy ezek egy órás hangversenyek, a rövidebb lélegzetű programot ugyanis a mai publikum könnyebben illeszti be a napirendjébe. 

S miként lehet működtetni a művészkarriert egy nyolc éves kislánnyal, s egy 21 hónapos kisfiúval?
   –  Nagyon lényeges, hogy az ember tudatosan dolgozzon, ezt a tanítás során is látom. A gyakorlásra marad mindig a legkevesebb időm, hiszen a saját teendőjét tologatja általában az ember, azonban az a szerencsém, hogy elsajátítottam annak a technikáját, hogyan tudom magamat is tanítani. Amikor gyakorlok, akkor tisztában vagyok azzal, mire kell figyelnem, sokat elemzem is a darabot, s az összes műsorra tűzött kompozíciónak utánaolvasok. Altatáskor kiválóan át lehet gondolni a műveket, fejben gyakorolni akár mozdulatsorokat is.

Mennyire nehéz ma a pályaépítés? Erről is beszélget a növendékeivel?
   –  Természetesen. S a tanítványoknál azt tapasztalom, az önbizalmukat kell fejleszteni, különösen a lányokét… Minden növendékemet kifaggatom a motivációiról, úgymond karriertanácsadást is tartok. Az én korosztályomnak még ilyen nem volt, szóba se jött, hogyan kell az interneten keresztül pályát építeni, így mindebbe magamnak kellett és kell beletanulnom, a fiatalabbaknak a saját tapasztalataim alapján igyekszem segíteni. Foglalkozom persze a közösségi médiával, de bízom benne, hogy az, amit a színpadon produkálok, vagy ahogy tanítok, az magáért beszél. Annak örülök a legjobban, hogyha az előadás végén a közönség tagjai azzal jönnek oda hozzám, hogy mintha értették volna, mit akarok elmondani. Mert akkor sikerült tolmácsolnom az előadásommal a szerző üzenetét. Az a tanítás során is látszódik egyébként, hogy ki az, aki érti is, amit játszik vagy csak a hangokat adja elő.

S mindez mennyire tanítható?
   –  Olyan ez, akár egy másik nyelv. A zenei motívumok, akár a szavak, amelyek mondattá, bekezdésekké válnak. Ezt kell megérteni, értelmezni, ami időigényes, de elsajátítható. Ha a növendék valóban megérti már a zenét, reményeim szerint rám már nem is lesz is szüksége egy idő után. Célom, hogy önállóan gondolkodjanak, ne utánozzanak. Mindenkiben sokkal több kreativitás rejlik, min képzelné. Ha találomra kiválasztanánk magunk körül húsz embert, biztosan akadna közülük egy remek főszereplő, öt kiváló statiszta, egy rendező és egy olyan személy, aki a technikához ért. Arra biztatnék mindenkit, hogy élje ki a kreativitását, alkosson minden nap valamit, ami lehet egy remek étel, egy rajz vagy akár egy jól megvarrt ruha is. A pandémia alatt engem az tartott életben, hogy folyamatosan alkottam. Zenéltem, videókat készítettem. Szükség van az  inspirációra, hogy a nap végén azt érezzük, ezért érdemes volt. Ha mindez az iskolában is nagyobb hangsúlyt kapna, ha tudatosan erre törekednénk gyerekkortól, boldogabb élete lenne mindenkinek.