Mónival, a pároddal a Büszkeség és balítélet után a Shirley Valentine a második közös munkátok a Centrálban. Melyikőtöknek jutott eszébe ez a darab?
   –   Móninak kerestünk egy monodrámát vagy egy maximum kétszereplős művet, amivel könnyen lehet utazni. Neki jutott eszébe a Shirley. Az eredeti művet Willy Russell 1986-ban írta, egy híres angol-amerikai film is készült belőle, amit direkt nem néztem meg, hogy ne befolyásoljon. A darabon nagyon jól szórakoztam, sőt meg is hatott. Aztán elolvastam az eredeti angol szöveget is, ami még jobban tetszett. Nagyon szeretem az angol humort. Azt gondoltam, hogyha a magyar szövegnek közelebbi lenne a nyelvezete vagy akár a gondolkodásmódja az eredetihez, akkor az még szórakoztatóbb, még viccesebb lenne, így hát lefordítottam, ilyet még úgyse csináltam soha. Pont kitört a covid, otthon voltunk, még időm is volt rá két évvel ezelőtt, az első nagy lezáráskor. Nagyon élveztem a fordítást, nehezen tudtunk aztán húzni belőle.

Mennyiben lett maibb a szöveg?
   –   Az előadásban van egy pici retró fíling – a díszlettel, a háttérvetítéssel, a filmbejátszásokkal. Ez direkt van így, mégis az előadásnak mobiltelefon és internet nélkül is ugyanúgy érvényes minden mondata, mint amikor a darab 36 ével ezelőtt megszületett. A Shirley egy társas magányban élő nőnek a sorsáról szól, ami sok tekintetben azóta sem változott, s nagyon könnyen utat talál a mai néző szívéhez és lelkéhez, legyen az nő vagy férfi. Úgyhogy tartalmi szempontból nem változtattam, nyelvileg igen, például a fake news szó nem szerepel az eredeti szövegben.

Egy nő mesél végig a színpadon, miközben a szöveget egy férfi írta. Szerintem ez mindenképp bravúr az író részéről, hogy ennyire képes volt belehelyezkedni egy nő lelkébe. Neked ez könnyen ment?
   –   Igen. Annak ellenére, hogy a darab egy hagyományos női szerepbe kényszerített nőről szól, úgy van megírva, hogy befogadóként helyzete nemtől függetlenül abszolút működik. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy mi a főhős problémája. A darab végkicsengése mai szemmel talán kissé megengedő a férfiak irányában, felkínál egy lehetőséget a sosem látott férfi főszereplőnek, Shirley férjének, Joe-nak, hogy - megfürödve a görög tengerben - ugyanúgy felszabadítsa magát a mindennapok beszürkült salakjától, mint Shirley,

Az előadás 1 óra 40 percen át tart, óriási teljesítmény ezt végigvinni egyedül. Hogyan próbáltatok?
   –   A főszereplőnő annyira magányos, hogy a konyhafallal beszélget. Ebből a szempontból is ügyes a darab, mert rögtön érthetővé válik, hogy miért hallunk egy embert beszélni, aki ráadásul egyedül van. Hogy hogyan dolgoztunk?  Ez még a covid alatt történt otthoni magányunkban. A baba elaludt, vagy átvittük a nagyszülőkhöz, mi pedig a konyhában próbáltunk, s mivel a darab kétharmada egy konyhában játszódik, ezért ez nem volt életidegen. S mire az előadás a Centrálba jutott, már bemutattuk Tatabányán a Jászai Mari Színházban decemberben, s azóta többször is játszottuk ott.

Több helyen is rendezel. Hogy csak a legutóbbiakat említsem: a közelmúltban volt a bemutatója a Redőnynek az Orlai Produkciónál és a Gyerekeknek a Rózsavölgyi Szalonban.
   –   A Redőnyt Maros András barátom írta. Az első drámáját, a Gyanús mozgásokat is rendeztem, az volt életem első színházi rendezése még a Pesti Magyar Színházban (2011). Ez már egy sokadik darabja – szerintem nagyon jól sikerült, ezért is javasoltam Orlai Tibornak, hogy állítsuk színpadra. A Redőny is, mint a Shirley, egy női történet, egy nyírségi óvónő áll a középpontban, aki egy furcsa, ügyeskedő vállalkozóhoz megy férjhez. Az őt elnyomó anyjától menekül bele egy nagyon rossz, diszfunkcionális házasságba, ami nagyon megviseli, s az egész végül egy családi tragédiába torkollik. A történet komorsága ellenére rengeteg jóféle humor van ebben az előadásban, s a vége is szívmelengető. A Gyerekek a Rózsavölgyi Szalonban számomra a színészek miatt volt egy hihetetlen ajándék. Vidéki gyerekként csak a tv-ben láttam Hegedűs D. Gézát, Kiss Marit és Egri Mártát, és most fantasztikus élmény volt velük dolgozni. Lucy Kirkwood története egy szerelmi háromszög, amiben két nő áll szemben egy férfival, s mivel a szereplők egyben atomtudósok egy atomkatasztrófa árnyékában, a dráma az atom felhasználásának a felelősségéről is beszél. Ebből a szempontból is találó a cím: Gyerekek. Ezek a hetvenhez közel járó karakterek sok tekintetben úgy viselkednek, úgy dobálóznak az atomenergiával, mint a felelőtlen gyerekek. A három közül ez a legkomorabb történet, de itt is sikerült találni egy olyan befejezést, ami léleksimogató és felemelő tud lenni.

Téged filmrendezőként ismert meg a magyar közönség – a Liza, a rókatündérrel (2015), első nagyjátékfilmeddel egycsapásra ismertté váltál. A film itthon minden létező díjat bezsebelt, s a külföldi filmfesztiválokon is sikerrel szerepelt. Ehhez képest egyfolytában színházi előadásokat rendezel. Miért?
   –   Most erre van lehetőségem. 2018-ban még elkészült a második nagyjátékfilmem, az X – A rendszerből törölve, 2019-ben ment az Alvilág című televíziós sorozat. Tavaly Hegedűs Bálinttal beadtunk egy filmötletet fejlesztésre, megírtunk egy elsőkörös forgatókönyvet, de azt nem támogatta tovább a Nemzeti Filmintézet. Remélem, jövőre lehetőségem lesz egy tv-sorozat elkészítésére. Meglátjuk, addig marad a színház, ami egy új szerelem.