Írások
Magyar fülnek különös a neved. Honnan származol?
– Kazanyban születtem, Oroszországban. Ott tatárok, kozákok meg mindenféle népség él. Édesapám Ukrajnában született, az ő ősei volgai bolgárok voltak, édesanyám kazanyi - tatár ősökkel. 6 éves voltam, mikor a jobb élet reményében 1991-ben Magyarországra költöztünk, Kecskemétre. Édesapám természetgyógyászként dolgozott, édesanyám azonban feladta újságírói pályáját. Még úgy jártam az általános iskola 1-2. osztályába, hogy nem tudtam rendesen magyarul. A nevem miatt az osztálytársaim belém kötöttek, megvertek, nem tolerálták, hogy nem beszélek úgy, mint ők. A gyerekkori nehézségek meg a szüleim válása miatt nem találtam a helyemet, sokat lógtam az iskolából, éjszakai klubokba jártam 16 évesen, mindig beengedtek…! Eleinte nagyon sokat nyertem, és utána mind el is buktam. Aztán megszöktem otthonról, elkezdtem lezülleni, de nem alkoholizáltam, senkit nem bántottam, igazi áldozat voltam a különböző helyzetekben. Aztán összeszedtem magam. Az, hogy én megtanultam rendesen magyarul, az az én önvédelmi mechanizmusom volt és a túlélésem záloga. Kecskeméten egy közgazdasági szakközépiskolában érettségiztem, eredetileg közgazdásznak készültem.
Hogy keveredtél a művészi pályára?
– A középsuliból vittek minket a kecskeméti színházba, de egy-két előadást leszámítva nem nagyon szerettem színházba járni, jobban szerettem a filmeket. Akkor úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy azok az emberek a színpadon miért csinálnak úgy, mintha nem tudnának arról, hogy mi ott ülünk a nézőtéren? S ez nem azt jelentette, hogy ránk kell nézniük, hanem hogy érezzenek minket. A film egy vállalt illúzió volt, amiben az átverés tűnt igaznak. Elkezdtem nagyon sok verset írni kamaszkoromban. Nem nagyon tudtam, hogy mit csináljak, ezért jelentkeztem először a Shakespeare Színművészeti Akadémiára Budapestre. Az elején ezt, mármint a színészetet, egy lutri szakmának gondoltam, amíg ide járok, apám tud támogatni, s majd kitalálom 3 év alatt, hogy mit szeretnék az életemmel kezdeni. Az első évben még link voltam, de volt egy-két nagyon jó tanárom, akik útba igazítottak. A színészetet oktató osztályfőnökömtől, Dávid Zsuzsától különösen sok segítséget kaptam. S annyira rápörögtem, hogy a második évben már másfél naponta egy regényt kiolvastam, naponta megtanultam egy magyar verset, minden műveltségi hiányomat bepótoltam egy-két év alatt 21 éves koromra. Kaptam itt egy lehetőséget, hogy összeszedjem magam, a továbbiak ennek köszönhetők.
Hová mentél tovább?
– Ascher Tamás táborába Balatonföldvárra. Ott eleinte még éreztem hátrányos megkülönböztetést a többiek részéről – akkor azért, mert „shakespeare-es” voltam. Bekerültem az egyik srác Cseresznyéskert-jelenetébe színészként, de cselesen megpróbáltam belülről megrendezni úgy, hogy az illető azt higgye, ő csinálta. Akkor az egy ilyen túlélő tréfa volt. Másnap megmutattuk Aschernak. Ő kiemelte az én színpadi létezésemet, és innentől kezdve bizalmat szavaztak nekem többen, már „rendezhettem” is. Tamás a többiek előtt is elmondta, hogy látja: színház, amit csinálok, és biztatott a további rendezésekre. Nekem ez nagy reveláció volt. Mesteremnek, rendezői indulópontomnak tartom őt, ha nem biztat, lehet, hogy egyáltalán nem foglalkozom ezzel a pályával. Közben sikertelenül felvételiztem hol színésznek, hol dramaturgnak, hol filmes dramaturgnak, hol színházi rendezőnek vagy filmesnek, esetleg koreográfusnak a Színművészetire vagy Kaposvárra. Végül a Budapest Bábszínházba vettek fel, mi voltunk ott az utolsó évfolyam, utána már indították a Színművészetin a bábos osztályokat. Elvégeztem a 3 éves képzést, de közben elkezdtem egy Paolo Antonio Simioni nevű olasz színész-rendező trénerhez járni Rómába, aki a Sztanyiszlavszkij-Strasberg módszernek az egyik mestere. 4 évig tanultam és játszottam nála, időnként most is találkozom vele – hol Rómában, hol Budapesten. Ő nagyon fontos állomás az életemben.
Ma is a Sztanyiszlavszkij-Strasberg módszer mentén gondolkozol a színjátszásról?
– Részben, de közben megtanultam Meyerhold autentikus módszereinek sok részletét, titkát az egyik tanítványának a tanítványától, és sok más technikát is nagyon jelentős mesterektől. A fontos az, hogy nem könyvekből tanultam a módszereket, hanem a gyakorlatban. Aztán, mivel többen ajánlották a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemet, felvételiztem oda is, ahova bekerültem, méghozzá Bocsárdi László osztályába. Vele jól tudtunk kommunikálni. Az addigi rengeteg küzdelem és kevés szakmai megértés után végre azt éreztem, hogy amiket mondtam, azok már nem furcsák, értelmet nyert minden. Nála, vagyis Sepsiszentgyörgyön a Tamási Áron Színházban harmadévesen Meggyeskertet rendeztem. (Már Paolonál is többször játszottam szerepeket a Meggyeskertből.) Ez volt az első komolyabb megmérettetés, és a Meggyeskertet látva hívtak más erdélyi vagy magyarországi színházakba. Például Nagyváradon Szíjártó Timea Aletta: Eset című drámáját rendeztem. 2015-ben bekerültünk a POSZT-ra a Meggyeskerttel, nyertünk pár díjat is a kiváló sepsiszentgyörgyi társulattal. Szintén Sepsiszentgyörgyön rendeztem az Úrhatnám polgárt, ami a kisvárdai versenyprogramba került be, s a nagyváradi Esettel is sok fesztiválra eljutottunk. Az Úrhatnám polgár esetében nem volt időnk kísérletezésre, mert szorított az idő, hiszen szilveszteri produkció volt. Az Esetnél viszont használtam a Meyerhold- gyakorlatok alap felkészítő szintjét és saját tréningeket is. Megható volt, ahogy sok színész, köztük Csiki Ibolya képes volt velem belemenni ezekbe a pályakezdői őrületekbe. A rendezéseim alapján hívott Gyulára dolgozni Gedeon József 2016-ban ( Sényi Fanni: Zongota – Tamási Áron Zöld ág műve alapján). Aztán jött a Nemzeti Színházban A 6-os számú kórterem. Mivel az egyik színésznek, Varga Józsefnek voltak egészségügyi problémái, s az előadás 5 és félórás volt, így kevésszer ment. Megosztotta a szakmát, mégis inkább pozitív volt a megítélése. De a Figaro házassága már bukás lett a Nemzetiben. Akkor meg akartam felelni a magyar szakmának, meg mindenkinek, s mindig ott csúszok el, ha meg akarok felelni. Ez egy ilyen gyerekkori trauma, amit nehezen tudok feldolgozni. Viszont nem sokkal utána megrendeztem Sepsiszentgyörgyön a Chioggiai csetepatét, ami nagyon jól ment szilveszteri előadásként, akkor sem nyúltam semmilyen technikához. Utána jött a Don Quijote Second Hand, amit Újvidéken rendeztem, majd Az idióta Debrecenben, amivel voltunk a Tranzitfeszten és a POSZT-on is 2019-ben. Most 2 év után megyünk vele Novgorodba a Dosztojevszkij fesztiválra. Az idióta csapatával sokat keresgéltünk, tréningeztünk, remek csapat vett körül. Számomra hihetetlen volt az a figyelem és mélység, amivel Kiss Gergely Máté elkezdett létezni a színpadon. Aztán jött Az ember tragédiája két évvel ezelőtt Szentendrén az Art Capital és a Laboratorium Animae közös előadásában, ami 9 órás lett, majd Szatmárnémetiben a Harag György Társulatnál tavaly a Raszputyint rendeztem meg egy 4 órás előadásban.
A nézőnek általában nagyon limitált a figyelme, sokan nehezen viselik a hosszú előadásokat, te pedig kifejezetten ilyeneket rendezel. Miért?
– Ezek az előadáshosszok más dimenziót teremtenek nézőnek és alkotónak egyaránt. A színház esemény jellege kezd ilyenkor erősödni. Egy esemény, ahonnan nem kell elsietni. Egy esemény, ahol valamit elmesélni akarunk, és nem egy eredményt „megcsinálni”. Mindkét munka esetében tréningeztünk. A Raszputyin egy rövid szakaszában megérkezett Alessia Pellegrino, aki a Sztanyiszlavszkij-Strasberg módszer egyik képviselője, Paolo Antonio Simioni egyik fő tanítványa és kollégája. Három napig dolgozott a Harag György Társulat színészeivel, remek lehetőség volt ez a színház és a tréner számára is. Szintén Szatmárban rendeztem a Csongor és Tündét, ennek most volt a bemutatója. Sokat küzdöttünk a Vörösmarty-művel, ez életem legnehezebb szövege. Az előadás négy és fél órás lett. A közönség végig ülte/üli, de a többit is, nehéz megjósolni, hogy mi az, ami emészthető, miből lesz siker. Engem mindig megfog az, hogy látom: értik, hogy mit szeretnék csinálni. Van úgy, hogy a divatos nevem miatt hívnak. De az nem jó nekem sem, a színháznak sem. Sokszor érthető az érdek, de hosszú távon nem tudok ott maradni, ahol érdek szerint kell működnöm. Sepsiszentgyörgy egy olyan hely, ahol értenek engem, de ilyen Szatmárnémeti is, s Debrecenben is várom a következő munkát.
Most hol dolgozol?
– Szombathelyen az új vezetés kért fel művészeti tanácsadónak. Izgalmasnak és progresszívnek tűnik a jövő évad terve, Csehov Sirályát fogom megrendezni. De Szatmárnémetiben is házi rendező lettem, s rövidesen talán Oroszországban is kapok állandó megbízást.
A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján beszélgetünk, ahol sokadik éve lehet veled találkozni. Tavaly a Raszputyin-rendezésed fődíjat kapott és Rappert-Vencz Gábor is megkapta a legjobb férfi szereplőnek járó elismerést. Az idei workshopod miről szól?
– 5 éve tartok már workshopot itt. A mostani az Arlequin címet viseli. Hamvas Béla írása inspirált, aki Rómeót és Hamletet is Arlequinként aposztrofálja. Ezek a bohócok hisznek valamiben, viszont a társadalom szerint bolondok – furcsák, rosszul gondolkodnak, de mi nézők tudjuk, hogy nekik van igazuk. Erre a bolond figurára épült fel tavaly a Raszputyin is. Most a Sirály jeleneteit elemezzük. Nekem van egy olyan elméletem, hogy az Elektra, a Hamlet és a Sirály egy történetet mesél el három különböző módon. Mindhárom az elhagyott gyerekekről (Elektra, Hamlet, a Sirályban Trepljov és Nyina) szól. Mindháromban egy negatív apakép veszi át a pozitívnak hitt apakép helyét, és a drámák azt mutatják meg, hogy hogyan küzdenek meg ezek a gyerekek az elveszett királyságért. Ez az egyik legrégebbi probléma Európában, ettől vagyunk olyan anyátlanok és apátlanok a társadalomban. Szerintem ez nagyon érződik a politikai helyzetünkön, globális szinten birkózunk egy jobb világért, egy eszményibb helyért, de tudat alatt mindig oda teszünk egy negatív apaképet, egy negatív vezetőt.
Hányan vannak a kurzuson, kik ők, és mit csináltok konkrétan?
– Most 7 ember van itt, de korábban volt már 30 is. Ez mindig változó, az idén a járvány miatt jelentkeztek kevesebben. Van 20 éves falusi gyerek és itt van Vasvári Csaba színész is. Ez nem arról szól, hogy én mit tanítok például neki, a profinak, hanem arról az igényről, hogy nincs benne az a sznobság, hogy idősebb korban ne tanulhatna. Én 36 évesen is igyekszem mindent újra és újra tanulni minden partneremtől. Megkérdőjelezni a koncepciónak a biztosságát a próbafolyamat során. Ehhez bátor színészek kellenek. A szerepek elemzése a megfoghatóbb része a munkánknak, a többi: metafizikai gyakorlatok. Ezek megérzésekre épülnek. Például, ha háttal vagyunk egymásnak, hogyan tudjuk egymást megérezni. Ehhez hasonló gyakorlatokat Peter Brookék is végeztek Grotowskival: az egyik színész az egyik térben gondolt valamire, a másik egy másik térben ugyanazt próbálta lerajzolni. A színész olyan, mint egy gyerek, neki fontos az a szempont, hogy higgyen abban: van egy varázsvilág. Tudom, hogy nincs varázsvilág, de pont ezzel kell szembe mennem a munka során.
Szerintem ez az egyik lényege a színészetnek, a varázsvilág. Rappert -Vencz Gáborral vagy most a Csongor és Tündében egy csomó színésszel azért volt nagy élmény dolgozni, mert mernek hinni. Például László Zita és Varga Sándor türelme, alázata, Keresztes Ágnes gyermeki kíváncsisága vagy Budizsa Evelyn és Méhes Katalin jósága felfoghatatlan. A sznobéria, az arkagyinaság, a trigorinság, a racionalitás egy idő után megöli a szakmánkat. Csak remélem, hogy ezek az akadályok leküzdhetők.