Hatalmas mennyiségű autógumi tölti meg a miskolci stúdiótermet. Tömör, sötét falat képeznek, amelynek résein kezek nyúlkálnak ki, talán szabadulni akarnak, talán elérni, megfogni valamit. Valahol mögöttük van a hercegi palota, mögöttük van a város is, ahol a történelem zajlik, ahol éppen forradalom van, vagy inkább csak hatalomváltás, az uralkodó családon belüli puccs.
A történet azonban nem róluk szól, hanem egy kisemberről, aki hányódik, sodródik a történelem hullámain.
Bertolt Brecht darabja, A kaukázusi krétakör sem elsősorban a régi kínai és egyúttal bibliai történetről szól, nem arról, ahogyan Salamon király, illetve Li Hszing-tao tanmeséjének bírója igazságot tesz a gyermekért küzdő anyák közt. Sokkal inkább arról, hogyan menti, óvja egy cselédlány a véletlenül rámaradt trónörökös csecsemőt, akit vér szerinti anyja menekülés közben elfelejtett magával vinni. Osztályharcos történetnek is szánta a szerző ezt a maga idejében, a második világháború utolsó éveiben, hónapjaiban arról, hogy az igazi emberség csak az elnyomottak, a kizsákmányoltak körében marad fönn, meg példázatnak is arról, miképpen kellene az ügyeket intézni egy szocialista társadalomban. Az eredeti keretjáték szerint két szovjet kolhoz vitáját kellene eldönteni a kínai mese tanulságos bölcsessége szerint. Ám Brecht jelentékenyebb műveiben a példázatnál mindig fontosabb az emberi történet. Most is.Fotó: Éder Vera
Szőcs Artúr miskolci rendezésében pedig különösen az. A komor és súlyos díszletnél, amelyet bravúros könnyedséggel mozgatnak a színház munkásai, csak a két főszereplő fontosabb. Mindenekelőtt Grusét, a cselédlányt alakító Láng Annamária. Arra, amit nyújt, nehéz jobb szavakat találni az agyonkoptatott közhelyeknél: mélyen átélt, személyesen megtapasztalt, megszenvedett élet fájdalmát és bölcsességét szinte az első pillanatban megragadja, és cipeli végig, három órán át. Minden percét áthatja ez a szenvedés, miközben sokféle módon kell alakoskodnia, különböző elvárásoknak, mintáknak kell megfelelnie, ha a lassan hozzánövő gyermekkel együtt túl akarja élni a nehéz vándorút megpróbáltatásait.
Amely vándorút egy rendkívüli, valóban forradalmi pillanatban ér véget. Ott, ahol a háború szeszélye folytán a részeges-cinikus-korrupt bölcs, Azdak kerül a bírói székbe. Őt Harsányi Attila játssza. Rendkívüli, sokoldalú színész. Mindentudását nemrég a Bethlen Téri Színházban egyszemélyes darab bravúrszerepében bámulhattuk – még ha a darabban több nem is volt. Itt alkoholos állapotban szerzett sebektől vérben úszva bíráskodik. Hangsúlyozza a szerep szélsőségeit, és ezzel aláhúzza, kiemeli azt, hogy ha most éppen igazságosnak tetsző ítélet születik is, az merő véletlen.
A rendező az előadásból elhagyja az eredeti keretjátékot, a szovjet kolhozok vitáját, de nem egészen. Az előtérben kiállított papírfigurákon, amelyekbe beleállva a nézők fényképezkedhetnek, ott áll nagy betűkkel kinyomtatva minden lényeges tudnivaló. (A fotókon hazavihető módon.) Az előadásba azonban, amely sokkal többről szól, így mégsem zavarnak bele azok a tudnivalók, amelyek egyszerre szükségesek és feleslegesek is. A darab születési idejének és játszódási helyének tényei nem szűkítik a mondandót hajdani és újabb keletű politikai vitákra. A rendező nem használja a történelmet érvnek vagy bunkónak.
Csak az ember igazán fontos, szemben a gumifallal, amely rugalmas, tömör, ingatag, bizonytalan, összeomlásában pedig hegyként mered elé.
