16 éve dolgoztam vele először.

A zsigereimben van a lelke, a szelleme. A tenyeremben a háta egy itt maradt ölelésből.

Szinte mindennek, amit létrehoztam, fénytervezője, alkotótársa volt. Barát.

November 3-án éjjel meghalt.

Zokogunk.

Végigkísért, támasztott, segített, kimondta az igazat, vitatkozott, mindent megoldott, kíváncsi és szenvedélyes volt, hajlíthatatlan.

Intenzív volt, makacs, konfliktusos, borzasztó kemény, belül folyékony, hiperérzékeny, iszonyatosan szerethető, nyers, szókimondó, gyermeki, lényegi, tele árnyalattal és titokkal és humorral. Végtelenül tehetséges. Átment a falon, ha kellett – a barátaiért, azért a művészetért, amiben hitt. Elhordta a világot a hátán.

Mindenhez értett, mindent meg akart tanulni. A fényekről, a térről, a projektorokról, a tárgyak lelkéről, szerkezetek működéséről. Az előadásainkban nem egyszerűen a fényt tervezte. Komplexen lehetett vele mindarról gondolkodni, ami szcenikailag együtt dolgozhat az előadásban az előadókkal. Szenvedélyesen vitatkoztunk – álláspontja volt, ízlése, gondolata – nehezen lehetett meggyőzni, nagy erő kellett hozzá. Kimondta, amit gondolt, nem hazudott lelkesedést, nem mismásolt. Ha viszont valamiért lelkesedett, annak hurrikánszerű ereje volt. Bíztam a szemében. Ha unalmas volt, amit csináltunk, elaludt. Mellettünk állt bukásainkban, sikereinkben. Nem szerette a rivaldafényt, mindig a háttérben maradt.

A progresszív, minőségi munka érdekelte, meghatározó kísérletező alkotók sorával dolgozott (Hudi László, Árvai György, vagy a tánc területéről Ladjánszki Márta), akik elképesztően új gondolatokat ébresztettek arról, hogy mi is a színház, hogyan is lehet a színházról, vagy tágabban az előadó-művészetről gondolkodni. Utódokat nevelt, morált, a munkához való megalkuvás nélküli hozzáállást, hihetetlen szaktudást adott át számtalan fiatalnak. A kezdetektől beállt a Jurányi csapatába. Hihetetlen munkabírása volt, és minden részletre figyelő szeme.

Egyetlen díjat, kitüntetést nem kapott. Egy országban, ahol az innovatív, izgalmas gondolatok, a szokatlanság szitokszó – ijedelmet, értetlenséget, zavart kelt, ahol az úgynevezett független előadó-művészet alkotói nem valódi része a szakmának.

Egy folyamatos – a munka által szakaszolt – beszélgetésben voltam vele életről, családról, gyereknevelésről, színházról, bicajozásról, természetről, politikáról, Magyarországról. Pontosan tudta, mi a kamu, mi a valódi. Csak az érdekelte, ami bátor és teljes embert kívánó.

Egy ideje már fájt neki az élet. Nem tudtunk neki segíteni.

Zokogunk.

Szabó Réka és az egész Tünet Együttes

A Tünet Együttes alábbi alkotásaiban működött közre:

Karc – szabad ötletek színészekre és táncosokra (2004, MU Színház)

Priznic – lay-down comedy - ágy felvonásban (2006, Szkéné Színház R klub)

Szeánsz – aritmiás szívek klubja (2006, MU Színház)

Alibi – zenés-táncos kihallgatás másfél órában (2007, Thália Színház Régi Stúdió)

Nincs ott semmi – avagy alszanak-e nappal az álmok (2008, Trafó)

Katasztrófa maraton (2009, Szkéné Színház)

Az élet értelme – avagy időmúlatás 60 percben (2009, Szkéné Színház)

Gyász – kripta-revü (2010, Katona József Színház Kamra)

Propaganda! (2011, Trafó)

Voks – interaktív politikai táncszínház (2012, Trafó)

Nem emlékszem, hogy így neveltek volna (2012, Trafó)

Ez mind én leszek egykor (2013, MU Színház)

Közhely – élet-disco (2013 Trafó)

Voyager 3 – mission is possible (2014, Jurányi Ház Színházterem)

Az éjszaka csodái (2015 Trafó)

Sóvirág – avagy a létezés eufóriája (2015 Vígszínház Házi Színpad)

Loop (2017, MU Színház)

Burok – a táguló idő összehúzódásai (2018 Trafó)

Trolletetés – offline tragikomikus szidalomjáték (2020, MU Színház)

A létezés eufóriája (2019) c. dokumentumfilm két jelenetének gyönyörűséges fényeit is neki köszönhetjük (a film legvégén Éva-Emese áttűnését, és az Apa monológot)