Hosszú idő után szerződtél tavaly ősszel Szolnokról Kecskemétre, szinte minden és mindenki új volt a számodra. Amikor megérkeztél, gondoltad volna, hogy már rögtön az első itt töltött éved után díjjal távozol az évadzáró gáláról?
Bevallom őszintén, nem sokkal a gála előtt tudtam meg, hogy egyáltalán osztanak díjakat. Amikor az aznap esti gálaműsorra próbáltunk, behívtak a színpadra két csodás kolléganőm társaságában, akkor derült ki, hogy mi vagyunk a jelöltek. Ez már önmagában nagy meglepetés volt a számomra. Ugyanakkor nagyon jól esett, de ez minden elismeréssel így szokott lenni, különösen a közönségdíjaknál. Meglepett, nem igazán számítottam rá. Örültem is, hogy nem kellett mondanom semmilyen beszédet a színpadon, hiszen hiába vagyunk színészek, az ember ilyenkor a meglepettségtől nem feltétlenül tud jól reagálni, valószínűleg hebegtem-habogtam volna. Ettől függetlenül hatalmas öröm és megtiszteltetés számomra ez a díj, de meglepő is egyben.

Motiválnak téged a díjak? Vágysz az efféle elismerésekre?
A színészekben, így természetesen bennem is van egy nagyfokú szeretetéhség, amitől mindenfajta pozitív visszajelzésre szomjazom. Ugyanakkor nem elsősorban a díjak motiválnak, hanem maga a munkafolyamat és a közös játék, valamint a közönség visszajelzései estéről estére. Ugyanakkor egy ilyen elismerés is fontos visszajelzés, és miután ez az első évadom Kecskeméten, így különösen megható.

A társulat és a közönség eszerint befogadott és megszeretett téged. Könnyedén ment a beilleszkedés?
Amikor először dolgoztam a kecskeméti társulattal, még a járványhelyzet nehezebb időszakát éltük, így a beilleszkedés egy kicsit váratott magára. Furcsa és új volt az egész helyzet, hiszen előtte tizenkét évig játszottam Szolnokon. Gyakorlatilag úgy éreztem magam tavaly ősszel, mintha kiemeltek volna egy filmből és áttettek volna egy másikba. Ettől függetlenül simán ment minden, szépen fokozatosan beilleszkedtem. Persze eleinte kerestem a helyem, de ahogy telt az idő, egyre otthonosabbá vált a közeg. Sokféle lehetőséget kaptam a vezetőségtől, így viszonylag hamar számtalan emberrel ismerkedtem meg. Az első nagyszínházi premierem a Rómeó és Júlia volt, ott találkoztam először a teljes társulattal, ami szintén meghatározó pillanata volt az elmúlt egy évemnek.

Az évad végén más jellegű feladatot is kaptál, te rendezted meg a jövő évadban bemutatkozó Kököjszi és Bobojsza című mesejátékot. Milyen élmény volt ez számodra?
Ez egy intenzív, rövid próbafolyamat volt, de hatalmas élmény. Annak ellenére, hogy már évad vége volt és mindannyian nagyon fáradtak voltunk, olyan motivációt éreztem a kollégáimban, ami lenyűgözött. Mindenki szerette volna, hogy jól sikerüljön ez a „munka” és szerintem így is lett. Nagyon élveztem ezt az időszakot! Hiszem, hogy gyermekelőadást csak jókedvűen, szívvel-lélekkel érdemes csinálni. 

Színes volt a repertoár idén, játszottál krimiben, drámában, gyermekelőadásban, vígjátékban és ahogy említetted, rendeztél is. Egyáltalán mennyire volt időd színházon kívüli tevékenységeket folytatni?
Én szeretek először a munka kapcsán megismerkedni emberekkel, kollégákkal, később jöhetnek a bónuszkörök. Az intenzív évadnak köszönhetően szerencsére volt erre lehetőségem. Az évad felétől már szinte teljesen otthon éreztem magam, volt egy kis időm feltérképezni a várost. Jártam például az arborétumban és a szabadidőközpontban, de nem tudtam még eljutni a könyvtárba és a fürdőbe, ami miatt van egy kis hiányérzetem. Számomra fontos a színház, a munka mellett a várost is megismerni. Terveim között szerepel a jövő évadban megnézni a város múzeumait, illetve más programokon részt venni és a környéken kirándulni.

Itt töltöd a nyarat?
Évad közben viszonylag sokat ingázom és nincs ez másképp a nyáron sem. Ebben az időszakban többnyire Keszthelyen vagyok a szüleimnél vagy Budapesten a páromnál, de Kecskemétet sem kerülöm el. Egy kicsit azért dolgozom is, de természetesen szakítok időt a pihenésre és a nyaralásra. Nagyon élvezem, hogy a családdal és a barátokkal lehetek. Elég nagy baráti köröm van és megszállott társasjátékozó vagyok. Igyekszem élvezni a szünidőt és nincs is okom panaszra, remekül telik, csak sajnos elég gyorsan…

Az a fajta ember vagy, akitől bárkinek jó kedve lesz egy pillanat alatt. A színpadon gyakran öltöd magadra a komikus szerepét, de a való életben is ilyen vagy?
Azt mondanám, hogy részben. Az a kép, amit rólam látnak, nem hazugság, nem egy felvett viselkedés. Természetesen én is szorongok néha, vannak félelmeim, rosszabb napjaim, de szerintem a világ sokszor olyan szörnyű tud lenni, hogy megpróbálom eleve humorral kezelni a nehéz helyzeteket. Mindig találok bennük egy kis fricskát, a saját magam kínján is szeretek viccelődni, vagy csak egy picit máshogy tekinteni rá. Ez biztosan abból is fakad, hogy van bennem némi tudatos infantilizmus. Ezt szándékosan próbálom őrizni magamban, ezért állnak hozzám nagyon közel például a gyerekelőadások. Azt gondolom, hogy amíg nem szocializálódik az ember, addig tud legigazabban önmaga lenni. 

Ez az ars poeticád?
Nagyon hiszek az őszinteség erejében, az esendőségben. Abban azonban nem, hogy folyton azt kell mutatnunk, minden jó és pozitív. Inkább arra törekszem, hogy a saját nehézségeimet és gyengeségeimet is felvállaljam. Fontos, hogy tudjunk róluk beszélni. Játszom például olyan tantermi előadásban, ahol egy kifejezetten depresszív lány figuráját alakítom. Nagy kihívás volt a számomra, de megtaláltam őt magamban, hiszen van egy ilyen oldalam is, ahogy mindenkinek. Alapvetően azonban dühös, haragos nem igazán szoktam lenni. Kiabálni csak színpadon szoktam, ha a szerep igényli. Nagyon hiszek a kommunikációban, az őszinteségben. Hiszem, hogy tudnunk kell őszintén nevetni az élet nehézségein is.

A színház segít vagy hátráltat abban, hogy meg tudd tartani az őszinte mosolyodat?
Nagyon szeretem az irodalmat és érdekel a pszichológia, szerintem a színház ezeknek a keveréke. Számomra éppen ezért tökéletes ez a szakma, így végül is folyton azzal foglalkozhatok, hogy mentálisan karban tartsam magam, és rájöjjek, valamint ne hazudjak arról, ki vagyok én igazából. A színház megtanít arra, hogy pontosan úgy használjam magam, ahogy éppen kell, de mégse veszítsem el a valódi önmagam. Ez számomra folyamatos törekvés; egy hosszú út, amely közben folyamatosan tanulok magamról, másokról, a világról.

Az új város és közeg elmozdított téged valamilyen irányba szakmailag vagy emberileg?
Nagyon hálás vagyok a vezetőségnek, amiért idehívtak Kecskemétre, vágytam már új impulzusokra. Csodálatos embereket ismertem itt meg, hiszem, hogy néha szükség van a megújulásra, illetve arra, hogy minél többféle emberrel dolgozzunk és találkozzunk. A színházban egymásból táplálkozunk és az itteni társulat képes arra, hogy pozitív irányba terelje az embert, tudatosan vagy tudattalanul. Rendkívül tartalmas és mozgalmas év áll mögöttem, amit mosollyal az arcomon zártam le és alig várom a folytatást.