Írások
Turcsányi Antal munkásságát a 80-as évek közepétől követem, kommentálom. Akkoriban éppen kivonult Zsámbékra, ahol szinte remeteként dolgozott. Németh Lajos az akkori kortárs közeg számára szóló Turcsányi-laudációját már elmondta. Ama kor azonban másfelé tájékozódott, Németh 1991-es korai halálával pedig a véleményformálók érdeklődése jó időre megszakadt munkái iránt.
Olvasom, hogy az ezredfordulón festett Underground – a mostani Kilenc műteremből tárlat várhatóan nagy figyelmet keltő – murális igényű alkotását többen felfedezték, mások mellett S. Nagy Katalin, Kováts Albert, vagy Barki Gergely.
Utóbbitól idézem: „Rómában járva, az Európai Iskolával rokon szellemiségű CoBrA csoport retrospektív kiállítását szemlélve hasított belém, hogy ebben a közegben Turcsányi képei is otthonosan éreznék magukat, s nem csupán a csoport közvetlen második világháború utáni művei, de egyes művészek ’80-as, ’90-es években született festményei mellett is, azaz egyfajta paralel jelenségről van szó.” (1) Az a szcéna a spektákulum, a monumentalitás bűvöletében alkotott, bár erről itthon csak jóval később értesülhettünk, erre visszatérnék.
Turcsányi Antal olyan egyetemes érvényű, mitikus törvények látója, amelyeket így eddig nem jegyzett/festett le senki. A kép-torzók egyik kanonizált változata szerint a mitológiai Kadmosz király isteni parancsot kapott, hogy saját maga teremtse meg népét: vesse földbe a sárkány fogait, és ember fog sarjadni belőle.
Erős, őt védelmező nemzet. E vásznak tanúsága szerint azonban Kadmosz nem elég körültekintően végezte el a sárkányfogak ültetését: védő emberi nemzetség helyett csonttollú angyal, ízeltlábakon rohanó baljós hírvivő, arctalan-aranysisakos robbantó, bölcsőszájú szemtelen démon, összetett szemű vak Teréziász, fedeles szárnyú Cipolla-táltostücsök, dór stílusú uszony, krokodilkönnyes ökörszem sarjadt belőlük – a Turcsányi-képeken. Túlvilági reflexfényekben, pazar koloritban tolonganak a rovar-harcosok, csupasz izomköteg-Laokoónok. A művész – talán Kadmosz király? – keze minduntalan kinyúl a képből, rámut az egymásnak zsúfolódó/tapadó úszóhártyás Achilles-sarkokra.
Delphoi szentélyének kapuján áll „Gnothi szeauton!" (Ismerd meg önmagad!) Festeni, lelkigyakorlat. Egy barátom, a keleti filozófia felkent honi mestere az önmegjavítást a devolúció elméletével magyarázta nekem – miközben, hogy értsem, hogy bizonyítsa a ráció gyengeségeit – azt mondta: én vagyok az ő guruja. Ahogyan Turcsányi Antal összerakja a teremtés bizarr figuráit, a tökéletességet célozza. És demonstrálandó: az ellenkezőjét festi, mint amit a törzsfejlődésből tudunk. A devolúció tana szerint ugyanis az eredetileg tökéletes teremtmény antropomorf rosszasága, balcselekedetei kristályozódnak tulajdonságainkká és leválnak az egészről. Ezekből lettek a fajok: a kígyó, a krokodil, a róka, a nyúl, a farkas vagy a medve. A mitológiák félig antropomorf, félig zoomorf lényei emberi gyengeségeinket beszélik el. Az emberi lét, a viszonylagosság, az esendőség: maga a devolúció.
A Torzó-sorozat kompozit lényeinek gesztusai szétfeszítik a kompozíciót, miközben a színek kavargása épp a harmóniára épül. A Maszkok-sorozat arcelemei, kékszakállú, zöldfülű aszociációinak szétszedésében, majd ebből az arcok újraépítésében a 20. századi pszichológiai tesztek, pl. a Szondi Lipót-féle ösztön-analízis kerekedik dekoratív képarchitektúrává. Néha az árnyékolás-szerű pászmák szinte az előtér-háttér perspektíváit sejtetik. Az ember érzékei tökéletlenek, a festőé nem. Hajlamunk van hibázni, illúzióban élni, de az olyan tudós festő, mint Turcsányi Antal képekkel végez szellemi ásatást, a tiltott régészet bizonyítékaival szolgál. A kulturális evolúció egyszerre spirituális devolúció: a lélek verbálisan nem kifejezhető tartalmainak kivetítése. Turcsányi festő filozófus, aki képekben kerüli el az írásbeliség illúzió-csapdáját, a festve átadott bölcselet mestere.
A CoBrA Situationista kiáltványáról írtam: „Két vágy harcol: a Kunstkabinetek, a Wunderkammerek keretezett világa, a Montmartre intim szelleme, a meditatív szemlélődés lehetősége, és kontra, a média (…) a néprádió kéjérzete.”(2) Turcsányi a filozófia, a festészet királyi útján járva nem a permanens forradalom, az örökös reformok felé tájékozódó alkotó. Talán ösztönösen, a – lassan elfeledett – tudás, a festészet tradícióinak bölcsességét (is) prezentálja. Delphoiban Apolló felszólítása Turcsányi számára azt jelenti: az istenek benned vannak, a festményeket jellemed teszi jövővé.
(A Műcsarnok 9 Műteremből tárlat katalógusának részlete)
Jegyzetek:
1 Barki Gergely: Monumentalitás és spontán kontempláció Turcsányi Antal művészetében. Kortárs, 2016/5. 60-64. old.
2 Szegő György: Média, mágia, művészet. Ökotáj 39.-40. szám. 2008 62-63. old.