„Zsótér Sándor egyedülálló színészvezetése, félelmetes pedagógiája olyan rétegeket képes felszínre hozni, olyan rezonanciákat szólaltat meg, melyekről még a szerencsés alanyoknak sincs tudomása, – egy próbafolyamat vele felér két színiakadémiával.” A rendező kísérletező kedve, merész kreativitása ismét igazolást nyert, hiszen a címszerep megformálását Horváth Csaba mozgásművészre bízta, s a darab húsz szerepét kilenc színészre osztotta. A szereposztás érzékelteti: bárki játszhat itt bárkit – igazolva a sokat emlegetett szállóigét: – „Színház az egész világ”. S ahogy a színlap ígéri, színházat látunk a színházban, a keretes keret ugyanis Zsótér rendezésének a kiindulópontja, azaz a Hamlet rendezte előadást, – melyet a helsingőri udvar játszik, – játssza el a rendező dirigálta szereplőgárda. Shakespeare 400 éves remekét minden korban játszották és játszani is fogják, mert nem csak szállóigék sorát adta az európai kultúrának, de végiggondolandó problémák özönét. Jó király volt-e az öreg Hamlet, vagy örökös háborúskodása megnyomorította a népét? Jó király-e a jelenlegi, aki békét hirdet, vagy Fortinbras temetési beszédét idézve, nagy király vált volna-e magából Hamletből, ha megéri? A királyné személyes boldogsága melyik férje oldalán inkább biztosított? Részese, tudója, vágyója a gyilkosságnak? Mi a jobb taktika a házaspártól, maguk mellett tudni az őrültnek látszó fiút, vagy idegenbe száműzni? Mi előbbre való: hűség a királyhoz vagy hűség a baráthoz (Rosencrantzék), hűség az eskühöz vagy hűség a kedveshez (Hamlet-Ophélia)? A felsorolás önkényes és végeláthatatlan. Zsótér Sándor válaszát(?), töprengéseit(?) tükrözi a decemberi bemutató.